A bodzaillatról

Szia Balázs! Szoktatom szívemet a jelen időhöz. Ha tévesztenék, segíts ki, kérlek! Amikor rólad beszélünk, vagy te foglalod keretbe az életed fontos dolgait, három nagy mágnes köré csoportosulnak az események: ezek az író-költő, a meleg-aktivista és a terapeuta. Évekre való olvasmányt publikálsz a neten, mindegyik témakörben. A Google nagyjából száztízezer találatot ad a nevedre. Kedveled ezt a dalszöveget, hogy „még sohasem találkoztam szakáccsal / de olyan emberrel már igen / aki a vacsoránkat a hozzávalókból összeállította…” Tudjuk, látjuk, hogy több vagy a – hűséggel és szorgalommal betöltött – szerepeidnél. 1969. október 12-én az élet veled egy nagy kalandba kezd, amikor elindul birtalanbalázsolni. A te szavaiddal szólva: „…tollal / félig írt füzettel / indulok szerencsét próbálni / Birtalan Balázs lehessek” (B-változat; 1 691012-2415) Az általános iskolai beiratkozásnál a tanító néni gyanútlanul faggat, hogy „aztán tudsz-e már olvasni?” Amikor igennel felelsz, tovább kérdez: „melyik könyvet olvastad?” „Tizenkét hónap a címe – válaszolod, majd hozzáteszed eredeti stílusodban: – Marsak írta, azt hiszem orosz nemzetiségű…” Óvsz attól, hogy a súlyuknál nagyobb jelentőséget tulajdonítsak a szimbólumoknak. Mégsem lehet szó nélkül elmenni amellett, hogy ez az első könyved az utolsó előtti is, amit ebben az életben kézbe veszel. Mivel a heti zsebpénzedből egy egész dinnyére nem futja, lekuporodsz a járdára és számolsz hosszasan, aprólékosan. Majd összeszedve minden bátorságodat odalépsz a zöldségeshez: – Csókolom, kérek szépen 37 dkg görögdinnyét. És a szomorú kisfiú nem érti, miért nincs se dinnye, se empátia számára. (http://birtalan.blogspot.hu/2010/06/erik-gyumolcs.html) Van lelki erőd, hogy a „Miért tartják Shakespeare-t zseninek?” dolgozati kérdést lecsapd elsőre ezzel a tömör válasszal: „Mert az volt.” – később az Ódáról írt verselemzésedben kifejted, hogy az valójában egy maszturbáció jelképes leírása. Amihez nyúlsz, az rövid időn belül balázsos lesz tőled. Ebből a szempontból mindegy, hogy versírás, bűvészkedés, teológia, honlap készítés, keresztény közösség szervezése, közjegyzői okirat, zsiráftánc vagy terápia a feladat, ami éppen eléd kerül. Mikor lelkesen beleállsz a munkába, azt profi szintre viszed. Kivételes módon tudsz lelkesíteni is a felfedezéseiddel. Az elvevők és meghagyók civilizációi, az erőszakmentes kommunikáció, a meleg szubkultúra, a Harry Potter univerzum, a tranzakcióanalízis vagy meseterápia mind-mind felvillanásai annak a mágiának, ahogy a nyers életet belakod, és számunkra is élhetővé formálod. Amennyire alakítasz minket, legalább olyan mértékben igényled a kölcsönhatást tőlünk. Azért lehetsz éppen ilyenné, mert Feri a fociban mindig a vesztésre álló félnek szurkol; Tomi pedig felismeri „…a Balatonba hullt zsiráftollat” és mesél neked „a piros csíkos hintalóról…” (Művirágok a szimbolizmus oltárára; Mert) Az sem akadály, ha – pilinszkysen szólva – néha „úgy közelítünk hozzád, mint a füvet csipegető tyúk Isten égő csipkebokrához”. Szívesen magyarázol, érvelsz és vitázol. Csak a kétszáz százalékos sebességedet győzzük szusszal. Nem a tudatlanság a legnagyobb ellenfeled, hanem a rosszindulat; illetve ha a tisztességedet kérdőjelezik meg, mert az napokra képes megbénítani. Éjszakákba nyúlóan, időt és energiát nem kímélve beszélgetsz telefonon, chaten és e-mailben; válaszolsz a kérdezőknek, hogy eloszlass tévedéseket és kiállj az értékeid mellett. A gondolat is reménytelen, hogy számba vegyük a temérdek cikket, beszédet, petíciót, liturgikus szöveget, blogbejegyzést, kommentet és az azokra adott megfontolt válaszokat, amiket olykor a pihenésed vagy a párkapcsolatod megrövidítésével alkotsz.

Az Aszalt szilva… fülszövege szerint menekülsz a magabiztos válaszok elől, ugyanakkor elszánt makacssággal kérdezel. És mikor válaszolsz, azt mindig átszínezi a kétely, a bizonytalanság... Az általad végiggondolt és megszenvedett igazságok árnyékában viszont nyugodtan pihenhetünk. Akkor is, ha egy következő nagy futam végén kérdőjelekre cseréled a mondat végi pontokat. Becsületes gondolkodó vagy, aki a tenger felé tekintve csak a folyásirányt nézi, nem a tegnapi, vagy a pár perccel ezelőtti medret. Világos számodra, mikor már túl vagy a kereszténységen, és ezt következetesen vállalod minden fórumon. Nem pillanatnyi fellángolás a részedről, évek kemény munkája, szellemi birkózása alapozza meg. A kétbodonyi, közösségi nyaralás egyik estéjén nagy sétát teszünk kettesben, amikor felnézel az égre, egy kisgyermek ártatlan kíváncsiságával fürkészve a temérdek galaxist, és azt mondod: „most ezek után mondd ki a khalkedóni dogmát…” (Jézus Krisztus isteni és emberi természetéről) Nem csupán formaság vagy politikai korrektség a részedről, ahogy a női emancipációt kezeled. Álságosnak tartod és kevesled a márciusi hóvirágot az egész éves házi rabszolgaságért cserébe. Megrendülsz a Vagina monológok őszinte vallomásán, világgá kiáltod, hogy: A Szent Korona megsértése bűncselekmény. A családon belüli erőszak nem. (http://birtalan.blogspot.hu/2012_06_01_archive.html) Úgy írsz, mintha beszélnél, szinte hallani a hangodat – mondja az ajánló –, aki sokhelyütt otthon vagy. És igen: ezért teheted ilyen bensőséges, egyszerű hangon… A képtelen fordulatokból – ha vívódások és bánat árán is – mégis győztesen tudsz tovább lépni. Így találsz vissza az okiratszerkesztéstől „első szerelemedhez”, a pszichológiához. Okénak tekinted a hozzád forduló embereket, partnerként megosztod velük saját élményeidet. Egy terápiás beszélgetés közben az a freudi elszólás szalad ki a szádon, hogy Amikor én meghaltam, sem apám, sem én nem sírtunk... Nem a tökéletes imidzs helyreállítása kötött le ekkor sem, hanem „hogy komoly gyógyító potenciál rejtőzik abban, ha a terapeuta is megmutatja magát, látni engedi élete bizonyos részleteit, nyíltan felvállalja, hogy ő maga is ugyanúgy úton járó, mint a kliens…” Pedig ettől a mondattól, mint írod: „bármelyik pszichoanalitikus instant orgazmust élne át”. (http://sorskonyvnelkul.blog.hu/2015/09/17/amikor_a_terapeuta_lebukik) A Mi minden nem (Szélesre tárt jelen) sorai között szinte megbújik a „nem vagyok zsidó, de nem vagyok goj se” félmondatod. Aztán a Képnézegetős címűben (Szélesre tárt jelen) – bővebben kifejtve – így látod magad: Az Isten-kérdést rég letudta: a földbe készül, nem az égbe. Egy jobb lelet – s szánni valóan gojként, kipában hajlong az Örökkévaló nevére. Tanulod kibogozni az ősi betűket. Vallásosan, sőt a „nyúlon túl” is egy új időszámítás kezdetét jelenti világlátásodban a Soá tragédiája. Nem tudsz kimaradni belőle, fáj neked. És elemi, kibékíthetetlen felháborodással állsz ellen minden fasiszta, kirekesztő gondolatnak. Ezért választod a búcsúzásod egyik zenéjének a Hatikvát, Izrael nemzeti himnuszát. A meghalásod útját sem tartod privát titoknak, engedsz bennünket az ágyad köré ülni. A Szent Imrében mesét mondasz az egyetlen szögről, amibe kapaszkodva az Ördög ki-be jár… és jót nevetünk kisdiákkori húzásodon, mikor cselesen angolul beszélsz a félig részeg önkéntes rendőrhöz, aki végül elkobozza az orosz munkafüzeted… Van erőd Életvégi interjút adni a Hospice-nak. Meglepetésünkre a riport nagy része az egészségügy és a benne élő orvosok, ápolók, betegek és családtagok helyzetének a javítását célozza. Türelemmel és humorral készítgetsz minket a gyászra; köszönő levelet írsz a kórház vezetőségének; versben köszönsz el a Balatontól. (Márciusban a mólón; http://birtalan.blogspot.hu/) A kerek koszorúkhoz szokott, avatatlan szem megáll egy pillanatra egyedi virágaid fölött. A Halál ereklyéit medálként a nyakadban hordod, hogy emlékezz: a halált legyőzni valójában nem azt jelenti, hogy valamilyen varázslattal megragadod a halhatatlanságot, hanem hogy a halált önként elfogadod, mint az élet részét és nem szöksz meg előle. Te is a halál ura vagy, mert saját életedre már nem mint végső, abszolút értékre tekintesz, amelyet mindenáron meg kell őrizned. Belátod, hogy része vagy a nagyobb egésznek.

(https://hu.wikipedia.org/wiki/A_Halál_ereklyéi) Dupla B monogrammal élére állsz az izmaelita törzsnek – ami attól, hogy virtuális, miért ne lenne valóság?! Rutinod van abban, hogy ha eléd tesznek egy megvonalazott lapot, keresztbe írj rá. Ha nem viseljük Quinn szájbarágós stílusát, ízi verziót fabrikálsz a kedvünkért, sőt versbe sűríted a lényeget: Rímekben tán átadható, mit prózában nem lehet: rohadt sokan vannak az emberek. E sárteke sarában mintegy hétmilliárd hempereg – baszki, ez rengeteg! Zabáltatni ennyi szájat, föleszik a biomasszát: a többi fajt levesükbe belebasszák. Nem az a baj, hogy nem lesznek többé színes madarak. Jut is, marad is szín a Nap alatt. Nem is erkölcsi izé, hogy „mit szól majd a természet”. A természetben egy csupasz Föld is elférhet. Az a gond, hogy sokan hiszik: Minden Fajok Királya a törvény hatályát kizárja. Szent iratokba, csillagokba, köldökükbe révednek. S tévednek. Míg úgy teszünk, mintha az istenek nekünk szarták volna a világot – bolygókat, aranyat, no meg a zsiráfot –, és naponta több tucat fajt végérvényesen felfalunk, egy nap asztalunkra kerül enfajunk. Ismétlem: enfajunk. És meghalunk. Nem károgás, nem is vád ez. Jóslat se: nem vagyok vátesz. Nem ősi prófécia, nem titokzatos titok. Biosz és matek. A túléléshez nem kell para, dogma, csak egy új paradigma. Ez is megvolt hát. Itt hagyom e rímhegyet. Én megyek. (Ne, velő; http://birtalan.blogspot.hu/) Bodzaillat van!

Hazudj még nekem!

Cipő olyan fülbemászóan énekli, az Engedj közelebb-ben, hogy már-már elhittem. Furcsa viszonyom van a mellé beszédhez. Egy alkoholista család tele van titkolózással, az iszákos szülők fedezésével. A saját melegségem is hosszú ideig véka alatt pihent. Aztán (talán túl korán) jött mások titka. Szabadulni ebből olyan, mintha az idő rám kövült hagymaleveleit törném fel napról-napra.

Nincs sok épp eszű alternatíva számomra. A közel s távolban ezen a zátonyon zúzzák szét magukat személyek, szerelmek, barátságok. Attól tartózkodom, hogy a történeteket szép és csúnya jelzőkkel cicomázzam fel. Ha van, akkor okkal van és okkal szűnik majd meg a hazugság. Most kicsit mélyebbre szeretnék tekinteni. A folyamatra magára, amit élethazugságnak is nevezhetünk.

Tegnap hallottam valakit a halál torkában tipródni. Mindenki hibás volt, aki nem segít neki; természetesen olyan módon, ahogy ő majd megmondja. Annak az esélye, hogy legalább egy kivezető mondat eljusson a hallójáratáig - konkrétan: a jelenlegi helyzete az előző döntéseinek a logikus következménye -, a nullához közelített. Mivel nem kapott visszaigazolást a maga csődtömegének a dédelgetéséhez, tovább robogott vele. És most is viszi tovább, mint Örkény mentőse a mérgezett pogácsát. Hazudjak még neki? Jobb, ha sosem ébred fel a valóságra?

A hazugság szorosan fogja egyik rokonának (a birtoklásnak) a kezét. Abból az egészen megfontolt pozícióból építi fel magát, hogy "nekem ez IS!" jár. Nekem az egész élet jár, és aki ezt korlátozni, visszafogni, csökkenteni szeretné, az agresszor. A kiiktatása pedig csak ízlés, jólneveltség, taktika kérdése. Lehet altatni a figyelmét: hihetőbbnél-hihetőbb vásznakat szőve a szeme elé. Vagy cinkossá tenni egy "tudom-hogy-tudod-hogy-tudom"-ban. Az nagy titok számomra, hogy miért van ez a tévesztés a habzsolás és a telítettség, a markolászás és a biztos fogás között. Hogy miért hiszi el valaki, hogy a világ görcsös önmaga alá gyűrése szilárd szigetté fog tömörödni. Ez a bolygó nem az "egy, aki mindent visz" törvényére állt be, hanem az éppen elégséges működteti, ameddig hagyjuk. Kérlelhetetlenebb ez, mint a gravitáció, amit csak átmeneti hazugságokkal vonhatunk kétségbe. Szegény Voldemort!

Fenntartom az empátiámat mindazok számára, akiknek az előzőek nem sokat segítenek a jelen helyzetük elviselésében, mert számukra minden egész darabokban hever szanaszét. A halál előszobája ez, éppen tőle menekülve szerezzük kék-zöld foltjainkat. Mert ha két lábban akarok állni az életben, akkor biztonságot kell teremtenem. A biztonság legjobb tőkéje (a rövidebb emberemlékezetünk óta) a kecskék, tevék és egyéb négylábúak száma. Volt idő, amikor a törzsi közösség bizalmi-szövedéke nyújtotta mindezt, jóval kiszámíthatóbban, hogy ne mondjam: fenntarthatóan. Nem lebecsülve a materializmus nyújtotta szusszanásnyi pihenőt, többen fogékonyak vagyunk az élménytőke kovácsolására is. Minél több érzelmi felizzás, minél színesebb és izgalmasabb életrajzi film fogatása, sok-sok statisztával. Mert az élmény én vagyok, általa növök, teljesedek.

A találkozásban nincs birtoklás, csak haszon. Nincsenek mellékszereplők, és nem létezik én és te. Magamat becsapni pedig a bölcs magatartás ellen volna. Amikor az őszinteséget zálogba adjuk (egy remélt ínyencség kedvéért), akkor a találkozás lehetőségeit sikkasztjuk el. Azt, ami nekem egyetlen örömem és jutalmam; halálon innen és túl.

Láthatatlanság köpenye

Megcáfolta nevét az AIDS kialakulásához vezető fertőzés okozója, a HIV. Elnevezése egy angol kifejezés rövidítése, amely "emberi immunhiányt előidéző vírus"-ként fordítható. Pedig nem okoz immunhiányt, csak elrejti a fertőzött sejteket a védőmechanizmusok elől. Talán már nem sokáig.

Ha lerántjuk a láthatatlanná tévő köpenyt megfertőzött sejtjeinkről, szervezetünk képes elpusztítani az AIDS-et okozó vírust – vélik a Harvard Egyetem kutatói. Ne gondoljuk, hogy túlbuzgó Harry Potter-hívőkről van szó: a kórokozó valóban képes úgy álcázni szervezetünk fertőzött sejtjeit, amelyekben él és szaporodik, hogy azok felismerhetetlenek legyenek az immunrendszer számára.

Minden emberi sejt sajátsága, hogy felületén olyan fehérjéket hordoz, amelyek jelzik belső őreinknek, hogy a szervezet sajátjai – vagyis nem elpusztítandó idegenek. A szervátültetéseknél épp amiatt kell gyengíteni az immunrendszert, mert a más testéből átvett szövet felszínén másféle fehérjék ülnek, ami miatt a befogadó szervezet idegennek érzi és kilöki. Az emberi szövetek és szervek önmaguktól tehát nem tudják becsapni az immunrendszert – a HIV viszont "okosabb" náluk.

Ez a vírus is hordoz a felszínén fehérjéket, sőt, ha bejut egy emberi sejtbe, akkor egy ideig annak a felszínén is megjelennek a vírusnak ezek a "jelzői", az ún. HIV-antigének (lásd az ábrán az első rajzot). A megfertőzött ember immunrendszere ellenanyagokat (anti-HIV-antitesteket) termel ellene, amelyek hozzákötődnek a HIV-antigénekekhez, és ezzel beindul ugyanaz a kilökési folyamat, mint bármely más idegen anyag szervezetbe jutásakor. Csakhogy a HIV nem hagyja magát, és egy idő után magára ölti az említett láthatatlanná tévő köpenyt – egy fehérjeburkot, tudományos nevén a CD59 nevű fehérjét. Ez eltakarja a HIV-antigéneket, és a megfertőzött sejt az immunrendszer szemszögéből épp olyan lesz, mint egy egészséges (lásd az ábrán a második rajzot).


"A HIV-fertőzöttek szervezetében igen erős védőtevékenység zajlik – nyilatkozta dr. Qigui Yu, az Indiana Egyetem kutatója –, csak sajnos nem mennek vele semmire". A lepel takarásában a vírus zavartalan életet él a sejt belsejében. Beavatkozás nélkül már csak idő kérdése a halálos kórkép, az AIDS kialakulása. El kell tehát távolítani a fehérjeköpenyt, és akkor van esély a gyógyulásra – vélték a Harvard kutatói. Olyan anyagot kerestek, amely képes lehet a CD59 lebontására.

Az emberi torok természetes flórájában van egy baktérium, amelynek méreganyaga, toxinja, az intermedilizin, hozzá tud kötődni a CD59-hez. Megnézték, hol és hogyan tud kapcsolódni a toxin a köpenyhez, és a kémiai struktúrát elemezve létrehoztak egy új molekulát. Ennek egyelőre csak "munkaneve" van, rILYd4, de lehetséges, hogy hamarosan valamilyen jól hangzó márkanevet kap, hiszen úgy tűnik, működik. Amikor HIV-fertőzöttek véréhez adták, a szervezet saját – már a fertőzés kezdete óta a vérben lévő – antitestjei újra képessé váltak a HIV elpusztítására. Következő lépésként – mint arról beszámoltak az amerikai immunológusok idei, baltimore-i kongreszszusán – a kutatók emberi szövetekből készített tenyészetet fertőztek meg HIV-vel laboratóriumukban. Amikor később rILYd4-et és HIV-antitesteket is adtak a szövettenyészethez, sikerült elpusztítani a fertőzött sejtek bizonyos részét. A láthatatlanná tévő köpeny – legalább részben – tehát lekerült a sejtekről (lásd az ábrán a harmadik rajzot).

A kongresszus hallgatósága nagyra értékelte a bejelentést, de a Johns Hopkins Egyetem AIDS-szakértője, dr. Robert Siliciano rögtön hozzátette: a dolog csak addig működik, amíg a fertőzött sejtek nem jutnak el az ún. nyugalmi stádiumig. Ez a szakasz a fertőzés után bizonyos idővel következik be a sejtek életében, és többek között azzal jár, hogy a felszínükről eltűnnek a HIV-antigének. Mondhatjuk úgy is: ekkor már nincs semmi a lepel alatt, nem érdemes tehát lerántani sem. A harvardiaknak azonban erre is volt válaszuk. Stratégiájuk szerint mielőtt az rILYd4-et bejuttatnák a betegek szervezetébe, előbb újra aktívvá teszik a már nyugalmi stádiumba jutott sejteket, hogy azokon ismét megjelenjenek a HIV-antigének.

Néha viszont az ép (HIV-vel nem fertőződött) sejtek felszínén is kialakul a CD59-burok. A Harvard Egyetemen dolgozó munkacsoport egy része azon fáradozik, hogy megpróbálják minél nagyobb eséllyel kivonni az rILYd4 hatóköréből ezeket az egészséges sejteket. Ha a CD59-burok ezekről is lekerülne, esetleg ezeket is megtámadná az immunrendszer. De lehet, hogy ez csak túlzott óvintézkedés, hiszen ha egy nem fertőzött sejtnek ilyen köpenye van, az alatt biztosan nincsenek HIV-antigének.

Forrás: Nol.hu

Pénteken délben

Péntek délben, 1714. július 20-én, Peru legszebbik hídja leszakadt, s öten, akik éppen átmenőben voltak, a mélységbe zuhantak... A peruiak a szerencsétlenségről hallván keresztet vetettek, azt számítgatták magukban, mikor is haladtak át rajta utoljára, s mikor szándékoztak újra átmenni. Az emberek suttogva ténferegtek körülötte, mintegy megbabonázva, s képzeletükben átélték, hogy ők maguk is belezuhantak a szakadékba...

Minden más emberfia így szólt volna magában titkos örömmel:
- Tíz perccel később én magam is!...

De Juníper atyában más gondolat villant föl:
- Miért történt ez éppen ezzel az öttel?

Ha egyáltalán van tervszerűség a világmindenségben, ha van céltudatosság az ember életében, akkor ezt a lappangó titkot okvetlenül föl lehet deríteni e hirtelen derékba tört emberi életek mélyén. Vagy véletlenül élünk, és véletlenül halunk meg, vagy pedig terv szerint élünk, és terv szerint halunk meg...

Egyesek azt mondják, hogy ezt sohasem ösmerhetjük meg, s hogy mi az isteneknek olyanok vagyunk, akár a legyek, melyeket kisgyermekek egy nyári napon agyoncsapnak, mások pedig velük ellentétben azt állítják, hogy a verébfinak se hullhat ki egyetlen tolla anélkül, hogy Isten ujja ne érintené.

(Thornton Wilder: Szent Lajos király hídja)

A családomban elég magas az alkoholfüggők aránya. Béla, az unokabátyám trikó és/vagy sírfelirata így szólt: "Láttam kocsmában tisztább szíveket már, mint akiket naponta lát térdelni az oltár..." Nagypénteken délben halva találták az árokparton. A plébános ki is aknázta ezt a krisztusi hasonlatot a gyászbeszédében.

A legújabb halottam - akiről most tudok - Irén néném. Ma reggel, ébredés közben úszott be egy kép vele kapcsolatban. Amikor távolabbra utaztam, akkor gyakran kellett hajnalban kelnem. Hiába a megbízható ébresztőóra, ő szinte kivétel nélkül minden ilyen alkalommal talpon volt; jött hűségesen (három házzal távolabb lakott tőlünk) és beszólt a nyitott ablakon át, vagy hűvösebb időben megkocogtatta az üveget, hogy le ne késsem az első buszjáratot. Ha válaszoltam, akkor nyugodtan hazament, nem jött újra. Talán az is erősítette a kapcsolatunkat, hogy az ő gyerekei velem hasonló időben születtek, így a családjaink élete könnyen átjárható volt oda-vissza. Az sem meglepő, hogy az életem fontos mozzanatai nem történhettek nélküle; a pappászentelésemnek magától értetődő módon lelkes résztvevője volt ő is. A képen balról a harmadik helyen áll:


Ez a fotó vitt közelebb egy szintén fontos belátásomhoz, hogy már kétszer veszítettem el a nagycsaládom. Az első a vér szerinti, a második a választott szerzetesi közösségem volt. Pedig mást sem óhajtottam, keresgéltem, akartam jobban, mint - Pilinszky drága szavaival mondva - "hazajutni végül, ahogy megjött ő is a Bibliában".

A nagynénémet pénteken 11-kor temetik, délben már a fagyos föld kopog koporsója fedelén. Az emlékeim majd ott köröznek fölötte, kis epizódokként a gyermekkorom világából.

Ahogy közelít az én péntekem, egyre talányosabb, lesz-e saját családom; olyan egy főtől népesebb csoportom, ahol ismét otthon érzem magam. Lehetne, bármelyik órától. Vagy engedjem el, mint Frodó az Egy Gyűrűt vagy Harry a Pálcák Urát?

Időnyerő

A mugli- és a varázslótársadalom közötti különbségek megértéséhez sok segítséget nyújt annak a vizsgálata, hogy milyen eltérő módokon mérik az időt a két világban. A civilizációnk kezdetén a mugli időmérő eszközök durvák és pontatlanok voltak. Az ókori világ olyan szerkezetekre támaszkodott, mint a nap- vagy vízóra, melyekkel csak hozzávetőlegesen lehetett mérni az idő múlását. Aztán mind pontosabb eszközök készültek. A középkorban egyre fontosabb lett a naptár, nagyrészt az ünnepnapok meghatározásához; és hogy a szerzetesek tudják, mikor kell elvégezniük a kötelező zsolozsmájukat. A legelső mechanikus órák nagy részét - nem véletlenül :) - templomokban szerelték fel.

A technika fejlődésével javult az órák megbízhatósága is. A gátlóművek, az ingák és a rugók hozzájárultak a nagyobb pontossághoz, és ma a másodperc milliárd részéig (hol van már a hajszál!) igazított óráink vannak. Mugli társadalmi életünk koordinálásához természetesen nincs szükségünk milliárd másodpercnyi pontosságra, számítástechnikai tevékenységeinkhez viszont igen. Ugyanekkor a fejlődés indokolt és látszólag jó hatású hajszolása közben mindannyian csapdába estünk.

Az óráink szó szerint fölénk tornyosultak. Folyton úgy tűnik, hogy elkésünk; nincs szabadidőnk; túl sok feladatunk mellé túl kevés időt kaptunk azok elvégzésére. A napirendek, céldátumok hajszolása maga alá temet bennünket. A mugli óra hasznos eszközből zsarnoki szörnyeteggé változott valahogyan. Az egydimenziósan előre haladó időt nem érdekli, hogy mi van a személyes énnel,minden pillanat ugyanolyan, mint az előző. Nagyon kevés helyünk maradt, ahol megszökhetünk az idő elől. Az óra funkciója, hogy mindenkit összhangban tartson mindenki mással: így az elnyomás eszköze, csak az szabad igazán, aki le tudja dobni magáról az igáját. Néha a varázslók is ugyanígy használják az időt: Harry-nek pontosan délután 5 órakor kell megjelennie Dolores Umbridge büntetésén.

A varázslók óráját mégis a Weasley-ék nappalijában álló ingaórán keresztül érdemes szemügyre venni. "Roppant érdekes információkkal szolgált - épp csak a pontos időt nem árulta el." Ha azonban meg akarjuk érteni az idő mérése mögött rejlő valódi okot (azaz, hogy hol vannak azok, akiket társas világomban szeretek?), akkor ez ez óra ideális eszköz. Mrs. Weasley órájának kilenc aranymutatója van, mindegyiken a család egy-egy tagjának nevével: nem csak azt mutatja, hol tartózkodnak (Odú, munkahely, eltévedt, kórház, börtön, halálos veszély...), hanem azt is, hogy mit csinálnak éppen.

Ez az óra pontosan betölti feladatát, megadja a számunkra fontos emberekkel kapcsolatos információkat. Potenciálisan sokkal nagyobb stresszt képes kiváltania szemlélőjében, mint mugli megfelelői, ám végtelenül fontosabb híreket közöl, és hasznosabb is tőlük. Teljesen másképp mérik tehát az időt a Privet Drive 4. szám alatt és az Odúban. A varázslók órája segít visszatenni az életet az élet közepébe.

Az időtől való megszabadulás radikális módja, ha eldobáljuk óráinkat. Ezzel megszabadulunk a társadalmi kötelezettségektől, ám maga az idő tovább rója saját útját. Az ember el is veszhet az időben, a körülményeitől függően. Az egyik nagyon különös illúzió az, hogy az idő néha mintha gyorsabban múlna, majd ugyanaz az intervallum kitágulni, lelassulni látszik, amikor később visszagondolunk rá.

Tedd rá a kezed a forró tűzhelyre egy percre és egy órának tűnik. Legyél együtt egy csinos lánnyal egy óráig és egy percnek tűnik majd. Na, ez a relativitás. (A. Einstein)

Időnként, különösen amikor a mugli világ nagyon veszélyessé vagy izgalmassá válik, néhányan átlátunk az idő illúzióján. A legtöbben igyekeznek megfelelni és gyorsan visszatérni a jól bevált, biztonságot jelentő órákhoz, hogy meg tudják mondani, hányadán állunk az idővel.

Potter, az érzelem-kerülő

Endogen opiat tiltakozásából idézek: "Az elkerülő személynek nincsenek fontos kötődései, nem igényli, nem fogadja szívesen."

Goodfriend is úgy összegzi a tulajdonságait, hogy úgy bánnak vele a szülei, mint egy idegennel, és viszont. Közönyös a potenciális romantikus partnerrel szemben, gyakran nem szereti magát túlságosan, és nagyon nehezen bízik meg másokban. Pesszimista, általában céltudatosan elszigetelődik...

Harry-nek a Dudley-ékkel való kapcsolata nem igényel sok kommentárt. "Otthoni" élete során megtanul sértett és bizalmatlan lenni. Veron bácsi elviszi az állatkertbe, de nem hisz neki. Harry pedig utólag belátta, hogy "túl szép volt mindez, hogy sokáig tartson". Nem tud hinni abban, hogy jó dolgok történhetnek vele.

Nem hitte el Hagridnak, amikor az megmondta neki, hogy varázsló. Nem hiszi, hogy meg tudja venni az előírt iskolai felszerelést. Aztán azt hiszi, ő lesz a legrosszabb tanuló; a házbeosztásra várva biztos benne, hogy a Hugrabugba vagy a Mardekárba kerül. Végül attól fél, hogy a Teszlek Süveg egyszerűen kirúgja őt a Roxfortból.

Noha első éve rendkívül jól sikerül, továbbra sem bízik meg másokban. Az első nyári szünetben hamar meggyőzi magát, hogy Ron és Hermione igazából nem is a barátai. Később pesszimizmusa sértődöttséggé változik. Hajlamos kirohanni mások ellen, eltaszítva őket magától. Csapong a féltékenység, a fensőséges felháborodottság és a bűntudat között, ám képtelen uralni érzéseit és megérteni mások szempontjait. Eljut a típusára jellemző magányra. A Roxfort Expresszen üres fülkét keres, amikor legelőször próbálja ki a láthatatlanná tévő köpenyt, szándékosan nem hívja magával Ront a kalandra.

A Voldemort-ral vívott összecsapás előtt Hermione megöleli, de Harry nem ölel vissza; csak áll, feszélyezi a lány érzelmi kitörése. Noha Ron a legjobb barátja, Harry nem sokat tesz a barátságuk megőrzéséért, amikor a Tűz Serlegéből rejtélyesen előkerül a neve. Dühösen és sértetten reagál Ron vádjaira, hetekig haragot tartanak.

Szerelmes Cho Changba, de mindvégig passzív marad, csak akkor mutatja ki érzelmeit, ha rákényszerítik. Sikeres kapcsolatához Ginny Weasley-vel is a lány teszi meg az első lépést, amikor egy megnyert kviddicsmeccs után odaszalad és megcsókolja.

Között

Képzeljük el Londont a II. világháború tetőpontján. A várost állandó bombázások fenyegették. A szülők csak egyvalamitől féltek jobban, amint a haláltól: a gyerekeik halálától. A kormány vidékre költöztette a gyerekeket biztonságuk érdekében. A háború után a családok újra egyesültek. A gyerekek testileg rendben voltak. Ugyanakkor fellépett egy előre nem látott mellékhatás: fejlődésük kritikus szakaszában váltak el szüleiktől, és fiatal felnőttként különböző pszichológiai rendellenességek jelentek meg náluk. Sok kamasznak az jelentette a fő problémát, hogy nem tudtak erős szeretetkapcsolatot létesíteni másokkal.

A pszichológusok ennek a jelenségnek az alapján figyelték és alkották meg a kötődéselméletet. A kötődéselmélet arra koncentrál, hogy a családi környezet hogyan befolyásolja a formatív évek során az egyén képességét a normális, felnőtt kapcsolatok kialakítására és fenntartására - ideértve a romantikus kapcsolatokat is. A pszichológusok mára három jól elkülöníthető kötődési mintázatot, vagyis a potenciális szerelmi partnerrel való interakció szempontjából releváns viselkedési mintát azonosítottak. Talán véletlen, de a három mintázat szinte tökéletes formájában megfigyelhető a Harry Potter-sorozat három főszereplőjén: Hermione Grangeren, Ron Weasley-n és Harry Potteren.

John Bowlby brit pszichológus a londoni gyerekek tömeges evakuálása okozta érzelmi problémák nyomán kezdett bele a szülő-gyermek kötelékek hosszú távú vizsgálatába. Megfigyelt csecsemőket elsődleges gondozóikkal (általában az édesanyjukkal), és észrevette, hogy nyugtalanná váltak, amikor az anyjuk elment, még ha csak rövid időre is. Bowlby egyik tanítványa, Mary Ainsworth úttörő kutatásai mutatták ki, hogy a különböző emberek különböző kötődési mintázatokkal rendelkeznek. Három fő kötődési mintázat létezik: (1) a biztonságos, (2) az ellenálló és (3) az elkerülő. Noha a modern kutatók folyamatosan vitatkoznak azon, hogyan kellene elnevezni és mérni ezeket a mintákat, nagyfokú egyetértés alakult ki abban a tekintetben, hogy az egyes kötődési mintázatok mit jelentenek a viselkedés szempontjából. Két kulcsfontosságú életszakasszal hozhatók összefüggésbe: (1) kora gyermekkori élmények a családban és (2) a felnőtt kapcsolatok kialakítása és - talán - fenntartása. Mivel a felnőttek életében nagyon fontosak a romantikus kapcsolatok, a kutatások arra összpontosultak, hogy a kora gyermekkorban kialakult kötődési mintázat milyen hatást gyakorol a későbbi romantikus kapcsolatokra.

A kötődési mintázatok méréséra sok kmódszer létezik, napjainkban az egyik legnépszerűbb eszköz az "Élmények a közeli kapcsolatokban" elnevezésű skála. Az alábbiakban a tízmondatos, rövidített változat olvasható (a teljes kérdőív sokkal hosszabb). A vizsgált személynek azt kell megadnia, hogy mennyire ért egyet az állításokkal.

Ellenállás
1. Félek, hogy elveszítem partnerem szeretetét.
2. Gyakran aggódom amiatt, hogy partnerem nem akar velem maradni.
3. Gyakran aggódom amiatt, hogy partnerem nem szeret igazán.
4. Gyakran kívánom, hogy a partnerem bárcsak ugyanolyan erős érzelmeket táplálna irántam, mint én iránta.
5. Amikor a partnerem távol van, aggódom, hogy valaki más felkeltheti az érdeklődését.

Elkerülés
6. Nem szeretem kimutatni a partnerem előtt, hogy mélyen legbelül mit érzek.
7. Nehezen bízom meg romantikus partnereimben.
8. Nem szívesen nyílok meg romantikus partnereimnek.
9. Feszélyez, ha a partnerem túl közel akar kerülni hozzám.
10. Jobban szeretek távolságot tartani.

Minél több állítással ért egyet a vizsgált személy, annál távolabb került a biztonságos kötődési mintázattól. Más szóval, ha az 1-5. kijelentésekkel ért egyet valaki, akkor az ellenálló kategóriába esik; ha a 6-10. kijelnetésekkel, akkor az elkerülőbe. Amennyiben egyikkel sem ért egyet, akkor pedig a biztonságosba.

Noha felmerülhet az az ellenérv, hogy a Harry Potter-regényekben szereplő gyerekek túl fiatalok ahhoz, hogy romantikus kapcsolatokkal rendelkező személyeknek tekintsük őket, tökéletesen lehetőséget nyújtanak az első romantikus kapcsolatok kialakításával próbálkozó fiatalok megfigyelésére.

Hogyan közelednek egymáshoz?
Hogyan próbálnak érzelmi kötelékeket kialakítani?
Hogyan vetnek véget a kapcsoaltoknak?

Szerencsére a három főszereplő teljesen más személyiség, és külön-külön jól példázzák a három fő kötődési mintázatot. Herminone Granger a biztonság, Ron Weasley az ellenállás, Harry Potter az elkerülés tankönyvi példája.

(Wind Goodfriend: Kötődési mintázatok a Roxfortban)

Hogy hol lehetek én? Talán Ron és Harry között...

Itt a helyed! - Hol a helyed?

Az az elképzelés, hogy az iskola olyan hely, ahol az egyének közötti különbségek felszínre kerülnek, nem csak a varázsvilágra jellemző. A mugli iskoláknak is van szelektáló funkciójuk, ahogy a diákok felismerik céljaikat és saját érdeklődési körük felé fordulnak. Az iskolák emellett "vertikálisan", a teljesítmény alapján is szétválogatják a diákokat. A pszichológusok nagyon kíváncsiak voltak, mit gondolnak az emberek az iskolákban folyó szelektálásról. A muglik ezt elvárják az oktatási intézményektől. Két nagyon eltérő attitűd vagy meggyőződés létezik azt illetően, hogyan kellene működnie ennek a szelektálásnak.

Az egyik attitűd szerint az iskola feladata a diákok képességeinek felmérése. Minden diák rendelkezik a képességek egyedi kombinációjával. Az iskolák feltárják ezeket az egyéni jellemvonásokat, és meghatározzák az azokhoz illő oktatási/karrier utat. Carol Dweck (1991) entitáselméletnek nevezte el ezt az attitűdöt. Az emberek adott mennyiségű jellemvonással jönnek a világra. A klasszikus példa erre az intelligencia. Azt feltételezzük, hogy az emberek okosnak vagy butának születnek. A zsenik kivételes belső tehetséggel bírnak. A fejlődés az egyén veleszületett intelligenciájának a kibontakoztatását jelenti.

Dweck a másik nézetet inkrementális elméletnek nevezte el. Ez a nézet a fejlődést és a személyes jellemvonások megváltoztathatóságát hangsúlyozza. A mottója az, hogy a nagy gondolkodók lesznek, nem születnek. Az iskolának nem a felismerés, hanem a gondozás a feladata. Hogy lehetőséget biztosítson a diákok erőfeszítéseit egyedi céljaik elérésére fordítani.

Durván fogalmazva az egyik nézet szerint az iskola szelektál ("Neked itt a helyed"), a másik szerint a diákok szelektálják magukat ("Ott akarok lenni").

A mágiának egyértelműen van esszencialista összetevője. Egyesek varázserővel születnek, mások nem. Noha sok mágikus képesség nem örökölhető olyan egyértelműen, mint a faji identitás, nem tűnik megváltoztathatatlannak. A kviblik nem tudnak szert tenni varázserőre. Hasonlóképpen, a Teszlek Süveg mintha a diákok lényegi identitását tárná fel, amikor beosztja őket a házakba. Noha a H.P. könyvek ezt nem mondják ki nyíltan, esszencialista intuíció, hogy a házidentitáson nem lehet módosítani: egy mardekárosból ugyanúgy nem lehet soha griffendéles, ahogy egy leopárd sem tud megszabadulni a foltjaitól. (Harry egyedülálló abban, hogy a Teszlek Süveg felkínálja neki a választást: a Griffendélt szeretné vagy a Mardekárt.)

Az egyenlőség és a haladás iránti szilárd elkötelezettségük ellenére az európai és amerikai iskolák hajlamosak a belső esszencia és entitás elméleteit hangsúlyozni. Ezzel szemben ázsiai társaik és az őket működtető társadalmak a változásra helyezik a hangsúlyt. Az amerikai attitűd szerint a krémje majd a felszínre kerül; a japánok úgy vélik, hogy még a legközönségesebb kavics is csillogni fog, ha évekig csiszolják. A H.P. szövegek alapján Roxfortban a veleszületett képesség többet számít, mint a kemény munka a mágia tanulása során.

Tegnap ismét - már-már rutinszerű érzéketlenséggel - elküldtünk egy kolléganőt, aki nem teljesítette a minimum szintet az írásbeli teszten. Amikor a feladatkörre gondolok, akkor nyugodtan ki tudom jelenteni, hogy nem neki való ez a fajta befogottság és pörgés. Amikor az embert nézem, akkor szomorú vagyok, hogy a befektetett energiák és odaszánás sajnos nem volt elég. Lehet, hogy máshol van a helye? Lehet, hogy versenyző társadalmunkban nincs türelmük megvárni a kavicsok csillogását?

Lehet másként

A Harry Potter pszichológiája több szempontból összeveti a muglik és varázslók társadalmának és oktatási rendszerének a működését. Roxfortban a diákok szívesen tanulják a mi természettudományunknak megfelelő varázs-tárgyakat. Csak a biológiát a gyógynövénytan és a legendás lények gondozása helyettesíti, a kémiát a bájitaltan, az átváltoztatástan pedig a gravitációval vagy kvantummechanikával állítható párhuzamba.

A kviddics évszázadai több helyen utal arra, hogy a varázstalan világgal analóg módon, a mágusok is törik újításokon a fejüket, azaz fejlődnek, tökéletesednek. Csak a belső égésű motorok helyett a hopp hálózatra jöttek rá. Az iskola nálunk a tapasztalatszerzés helye, az életre készít fel. A tanulás sokkal inkább a régi céhek mester-tanítvány viszonyait tükrözi, mintsem elméleti blokkok betáplálását a fiatal generáció elméjébe.

Képletesen szólva: a cipész és takácsinasok ebben a virtuális világban a mesterek felügyelete alatt cipőt készítenek vagy vásznat szőnek; és a sikeres cipészinasok cipészmesterek lesznek, nem elméleti cipőtudósok. A mugli diákoknak el kell hinniük, hogy amit megtanultak, az helyes és potenciálisan hasznos is. Amikor Dolores Umbridge SVK (sötét varázslatok kivédése) órái a "defenzív mágia elmélete" tankönyv alapján szerveződnek, a felháborodott diákok megszervezik a D.S. önképzőcsoportot, és Harry irányításával saját órákat tartanak.

Az órák gyakorlatiasak és az alkalmazott tudásról szólnak. A diákok azt tanulják meg, hogyan etessenek hippogriffeket, hogyan ültessék át a mandragórákat, hogyan lebegtessenek csészéket és hogyan főzzenek bájitalokat. Az oktatás nagyrészt a gyakorlásra való felszólításból áll.

A kutya esete elektroszex-szel

Tegnap este arra figyeltem fel, hogy halasztom a könyvek olvasásának befejezését. A H.P. is elfogyott, és nincs tovább. Azaz mégsem. Balázs polcán kiszúrtam egy érdekes kötetet: Neil Mulholland szerkesztésében jelent meg a Harry Potter pszichológiája. Kedvcsinálónak álljon itt két rövid bekezdés:

A cselekvésképtelenség érzése a negatív események közepette elvezethet a tanult tehetetlenséghez - ami azt jelenti, hogy az ember meg sem próbál kitérni a rossz dolgok elől. A tanult tehetetlenség klasszikus kísérletében (Overmeier & Seligman) egy kutyát ketrecbe zártak és a padlóba áramot vezettek. A kutya eleinte megpróbált kijutni, de a szökés lehetetlen volt, és akármit is tett, nem tudta megállítani az áramütéseket. A kutya kudarcba fulladt kísérletek után feladta - lekuporodott és tűrte az áramütéseket. Amikor később áttették egy másik ketrecbe, amiből könnyűszerrel kijuthatott volna, meg sem próbálkozott a szökéssel - megint csak lekuporodott, mintha az áramütéseket várta volna.

Tanult tehetetlenség embereknél is kialakulhat ismétlődő vagy tartós kellemetlen események során, melyek fölött nem bírnak irányítással, ilyen például a krónikus bántalmazás. Beszűkülnek a lehetőségekről alkotott elképzeléseik. Annak alapján, ahogy Sirius beszélt Voldemort uralmáról, ez az időszak sok varázslónak olyan volt, mint a kutya tapasztalatai az első ketrecben. Voldemort gonosztettei jelentették az áramütéseket - elkerülhetetlenek voltak. Noha a varázslók és a boszorkányok kimerítették repertoárjukat, semmivel sem tudták megállítani. Így a legtöbb nem auror varázsló vagy csak szemlélhette a rémisztő eseményeket, vagy azok áldozatává vált...

Szintén tegnap küldtem el pár listára és az iwiw-es üzenőfalra ezt a linket. Elkövettem azt a kivételes bűnt, hogy nem olvastam előtte végig. Kettős érzésem van az üggyel kapcsolatban. Részben a fenti tehetetlenség a tehetetlenségtől. A másik a csalódottság, mert egy szakmai és komolyan alátámasztott művet reméltem. Ehelyett egy stílusában és tartalmában is szedett-vetett, korrekt forrásokat nélkülöző maszlagot kaptam, amiből többek között kiderült, hogy a lengyelek (sic) négyszer annyit dolgoznak, fele annyi bérért.

Ettől szánalmasabb már csak az lehetett, hogy a katolikus egyház fogja megmenteni a civilizációnkat, a maga nagy szervezetével. És majd mosolygunk reggeltől-estig, mint T. Katona Ágnes.

Dani írta: Egyébként elég abszurd lenne Noé bárkájává átalakítani a katolikus egyházat: elvégre arra hivatott hogy Krisztus örömhírét terjessze a világban és hogy mindenkit megpróbáljon megtéríteni, és nem arra, hogy túlélők egyesülete legyen. Mennyire más volt a korai kereszténység, mennyivel optimistább ... a három fő értéke: az "elpisz" (remény), a "pisztisz" (hitnek fordítják, de én inkább bizakodásként értelmeznem: a görög szó egy érzelmet vagy egy lelkiállapotot jelez, és nem azt hogy az ember kikapcsolja a gondolkodását) és az "agape".

Ma esti beszélgetésben tettem fel a kérdést, hogy miért nem ordítanak még mindig a keresztény templomok szószékeiről a környezetünk pusztítása, az egészséges ivóvíz és levegő megőrzése miatt. Vasárnap délelőtt nem lehetne elsétálni a templomokba gyalog, vagy ráérősebben tömegközlekedéssel? Tényleg ilyen mértékű fogyasztás szükséges az életben maradásunkhoz? Kik hirdethetnének vásárlói bojkottot hatásosabban a pápáknál? Vagy lapuljunk szépen a padlóhoz, hátha nem esünk nagyot?

Mágiai alaptörvény N.1

Bogar bárd harmadik meséjének magyarázatában idézi Dumbledore professzor Adalbert Goffrid egyes számú mágiai alaptörvényét:

Csak akkor bolygasd a legmélyebb titkokat - az élet forrását, az egyén létének lényegét -, ha készen állsz vállalni a legszörnyűbb következményeket.

Horcrux pókusz

A hókusz-pókusz szójáték a latin mise szövegét figurázza ki. Az utolsó vacsora elbeszélésében Jézus a megtört kenyeret ezekkel a szavakkal osztja szét tanítványainak: Hoc est enim corpus meum, quod pro vobis tradetur. (Ez az én testem, mely értetek adatik.)

A Halál ereklyéi könyv végén világosodik meg Harry számára, hogy ő az utolsó horcrux, akinek az a dolga, hogy nyugodt lélekkel a halál kitárt karjaiba sétáljon. A bibliai beszámoló szerint Jézus tudatosan vállalja a kikerülhetetlenül közeledő végzetét. Szeretetének utolsó jeleként adja övéinek teste és vére emlékét. Az is közös a kis túlélővel, hogy mindketten vágytak ebben a nehéz órában barátaik támogatására, végül Harry is arra a megállapításra jut, hogy ez egyszemélyes utazás. Amikor már nem maradt ereje patrónusa megidézésére sem (mert erőt vett rajta a dementorok keltette depresszió), belátta, hogy nem könnyű a halálba menni. Drága kincsnek érzett minden másodpercet... csodának a fű illatát, az arcát simogató hűs fuvallatot. Hiszen alig élt még. Miután kimondta, hogy "most megyek meghalni", végre kinyilt a cikesz, és megmutatta makacsul őrzött titkát: a Feltámadás Kövét, hogy rövid szívmelengető használat után zsibbadt ujjai a fűbe ejtsék...

Annak, hogy hagyta magát megölni, hogy nem védekezett, annak köszönhetünk mindent! A túloldali Dumbledore-nak ebben a tömör mondatában összegezhető az egész keresztény tanítás a megváltásról, a helyettesítő szenvedés értelméről. Mintha húsvéti öröm és fényár járná át a King's Cross pályaudvar minden szegletét. A halálnak már nincs hatalma többé. "Csak az uralkodik a Halál fölött, aki nem akar megszökni előle. Elfogadja, hogy meg kell halnia, és tudja, hogy a halál fenyegetése messze nem a legszörnyűbb dolog itt, az élők világában."

Nem pusztán a halál gondolata okoz rettenetet bennünk, inkább a hozzá vezető úttól félünk. Olyan társadalomban nőtünk fel, amely nem tanított meg a halál elfogadására, nem éltünk meg vele kapcsolatban természetes élményeket. (Azon kevesek közé tartozok, aki még gyerekfejjel láthatta, hogy az otthon meghalt nagymamámat síró lányai öltöztetik át fekete, temetési ruhába, és a fiai teszik a koporsójába.) Kórházi zárt osztályok fehér paravánjai mögé száműzve azonban fenyegető ismeretlenné vált számunkra az elmúlás. Ezért saját halálunkat is nehezebben dolgozzuk fel, ha nem segít ebben gyermekkortól a minket körülvevő közösség.

A hit meggyöngülése is rontja az esélyeinket, mert vele együtt előtérbe kerül az a gondolkodásmód, amely az élet teljességét a pillanatnyi örömökben látja. Ránkszűkül az élet, s ha kizárólag ebből a beszorítottságból tekintünk a világra, a szűk kereteket szűk tartalommal töltjük ki. Kultúrkörünket jellemzi egy pánikhangulat. Ez a beszűkülés valakire sorsszerűen is rászakadhat, hirtelen és tragikus életkörülményei folytán. Úgy találjuk magunkat, mint Rilke párduca, amelyet egy éjszaka ketrecbe zárnak, és "úgy érzi, mintha ezer rúd lenne, s az ezer rúd mögött nincsen világ." Ha valaki az élet teljességét a szűk ketreccel azonosítja, akkor beszorítottságában tombolni kezd. Azt mondja Jung: "ha az ember valamennyi reményét visszavonja a kozmoszból, olyan magányossá válik, hogy képtelen önmagát elviselni..."

Ha nincs a biológiai megsemmisülésen túlmutató reményem, ha nem épülök bele a mindenségbe, és a mindenséget nem építem önmagamba, akkor a személyiségem az elviselhetetlenségig beszűkül. A félelemből kilépve, egészséges haláltudattal élve van esélyünk arra is, hogy függetlenedjünk az értelmetlen anyagi hajszától. Létünk részévé válik az Abszolút, ami felé egy kisfiú az Abszol útra lépve indult el.

Hasonló kérdéseket feszeget Viktor E. Frankl, a Mégis mondj igent az életre! c. írásában. A következőkben tőle idézek:

Azt hihetnők, hogy az emberi lelket kényszerűségből és egyértelműen végső fokon a környezet határozza meg, hiszen éppen a lágerélet az, amely az ember magatartását látszólag törvényszerűen alakítja. Joggal lehet tehát ellenérveket felhozni és feltenni a kérdést: hol marad akkor az emberi szabadság? Az ember valóban nem egyéb, mint többszörös, akár biológiai, akár pszichológiai, akár szociológiai értelemben vett meghatározottság puszta terméke? ...
Maga a lágerélet bizonyította, hogy az ember mást is tehet... hogy változatlanul fennáll a szellemi szabadság, az Én szabad magatartása a környezettel szemben, még ebben a belsőleg és külsőleg egyaránt abszolútnak látszó kényszerhelyzetben is. A tábor mindent elvehet az embertől, csak egyet nem: azt a végső emberi szabadságjogot, mely szerint eldöntheti, hogyan álljon hozzá az adott körülményekhez.
Dosztojevszkij egyszer azt mondta: "Csak egytől félek, hogy kínomra méltatlan vagyok." Ezek a szavak elég gyakran jártak a fejemben, amikor megismertem azokat a mártír-embereket, akiknek a magatartása, szenvedése és halála bizonyságul szolgált arra, hogy létezik az ember elveszíthetetlen belső szabadsága. Ők bebizonyították, hogy a valódi szenvedésben teljesítmény rejlik. Az ember szellemi szabadsága lehetővé teszi, hogy még utolsó leheletéig is alkalmat találjon arra, hogy az életét értelmessé tegye. Úgy a teremtő, mint az élvező élet régen bezárult előtte. De nemcsak a teremtő és az élvező életnek van érteme, hanem: ha egyáltalán van értelme az életnek, a szenvedésnek is kell, hogy értelme legyen. Hiszen a szenvedés valahogyan ugyanúgy hozzátartozik az élethez, mint a halál. Bajtól és haláltól válik az emberi lét teljes egésszé.
Míg a legtöbb foglyot az a kérdés gyötörte, hogy túl fogjuk-e élni a lágert? - mert ha nem, akkor ennek az egész szenvedésnek semmi értelme - addig az engem nyomasztó kérdés másként hangzott: van-e ennek az egész szenvedésnek, a bennünket körülvevő halálnak értelme? Mert ha nincs, akkor végső soron a láger túlélésének sem lenne értelme. Mert az olyan élet, melynek egyetlen értelme azon áll vagy bukik, sikerül-e megúszni vagy sem... olyan élet tehát, melynek értelme egy ilyen véltlen kegyelmétől függ, az olyan életet tulajdonképpen élni sem lenne érdemes.
Csak azt ne gondolja senki, hogy az ilyesféle megfontolások az élettől távolállóak, vagy világidegenek lennének. Bizonyos azonban, hogy ilyen magasságok elérésére csak kevés és kivételes ember képes és érett, és csak kevesen voltak, akik a lágerben is hitet tettek belső szabadságuk mellett... De ha csak egyetlenegy lett volna, egymagában elegendőnek bizonyult volna tanúként arra, hogy az ember bensőleg erősebb lehet, mint külső sorsa. Eszébe juthat az embernek ennek vagy annak a történetnek egyik-másik részlete a belső nagyságról - mint például annak a fiatal asszonynak a haláláról, melynek tanúja voltam. A történet egyszerű, nincs is róla sok mondanivaló, mégis oly költői, hogy szinte kitaláltnak tűnik. Ez a fiatal asszony tudta, hogy néhány napon belül meg kell halnia. Ennek ellenére vidáman beszélgetett velem. "Hálás vagyok a sorsomnak, hogy ilyen keményen bánt velem - mondta nekem szó szerint - mert korábbi, polgári életemben túlságosan el voltam kényeztetve, és szellemi törekvéseimet sem vettem igazán komolyan." Utolsó napjaiban teljesen befelé fordult. "Ez a fa az egyetlen barátom magányomban", vélekedett és kimutatott a barakk ablakán. Kint éppen virágban állt egy gesztenyefa és - lehajolva a beteg fekhelyéhez - a piciny ablakon keresztül még éppen látni lehetett egy zöldellő ágatkét virággyertyával. " Ezzel a fával szoktam beszélgetni", mondja. Meghökkenek és nem tudom szavait mire vélni. Delíriumban lenne és időnként hallicunálna? Kíváncsian megkérdeztem tehát, hogy vajon felel-e neki a fa, igent mond e vagy mi mást? Erre azt válaszolja: "Azt mondja nekem, hogy itt vagyok... én... itt... vagyok... én vagyok az élet, az örök élet..."

Ne feledjük Dumbledore utolsó szavait: "attól, hogy mindez a fejedben történik, miért ne volna valóságos?"

Ha mi kviblik lennénk...

Bill és Fleur esküvőjén Muriel néni alaposan bepezsgőzött. Harry szája is tátva maradt a sok titoktól, amit Dumbledore életéből most utólag kellett megtudnia. A tetejébe még a húga is kvilbli volt. Őket általában varázstalan (mugli) iskolába küldték, és arra biztatták, hogy igyekezzenek beilleszkedni a muglik társadalmába. A mágusok között ugyanis mindenképp másodvonalba szorulnak...

Nehéz nem gondolnom az életemnek arra a három évére, amikor értelmi fogyatékos, mozgássérült gyerekek között dolgoztam. Döbbenetes volt látni azt a számomra addig titkos világot, ahol a süketek valóban hallanak. Ebben a számítás és megjátszás nélküli világban azok voltak bénák és sánták, akik olykor látogatni, nézelődni jöttek közénk. Egyik súlyosan fogyatékos fiú három szót tudott mondani, ezzel azonban hihetetlen kommunikációra volt képes. Vak, vízfejű, teljesen járásképtelen és a szobatisztaságot sem érte el. Olyan bizalmas kapcsolat szövődött közöttünk, hogy egymás rezdüléseit is fogtuk. Amikor egy év elteltével visszamentem hozzájuk, tíz méterről, szavak nélkül megérezte a jelenlétemet. Alig emlékszem ehhez fogható katartikus élményre.

Jó ideje kísér Jean Vanier egyik beszéde, melyet 1983. július 24-én, az Egyházak Világtanácsa közgyűlésének nyitó istentiszteletén mondott. Néhány fontos elemét idézem:

"...olyan néppel élek együtt, amely népnek nincsenek szavai, amely nép ki van zárva ennek a világnak a dolgaiból. Egy mindenki által kitaszított és bolondnak mondott néppel élek együtt, amelyet Jézus Krisztus örömüzenetétől is oly gyakran távol tartanak.

Igen, szolidaritást vállalok azokkal, aki testi vagy értelmi fogyatékosságuk miatt mindenhonnan ki vannak zárva. Egy vagyok szüleikkel, akik mélységesen szenvednek. Azok nevében beszélek, akiknek nincs fedél a fejük felett, akiket Jézushoz való hűségükért, politikai aktivitásukért, vagy törvényellenes cselekedetekért ítéltek el, akik menekülttáborokban vagy idegen földön, emigrásokként élnek. Azok nevében beszélek, akik a kábítószer, az alkohol, a prostitúció rabszolgaságába, a társadalom szélére kerültek. A magányosok, öregek, éhezők, betegek, leprások és haldoklók nevében beszélek. Azok nevében, akiket már születésük előtt elutasítottak... akik fölöslegesnek és nemkívánatosnak érzik magukat, akik úgy érzik, hogy a társadalom terhére, a gazdagok bosszantására vannak. Szívük tele van sebekkel, félelemben és bűntudatban élnek, mert soha, senki sem mondta nekik, hogy mennyire értékesek, mennyire fontosak."

Akinek nincs szerető kapcsolata, bizalomra épülő baráti viszonya másokkal, vastag falak mögé barrikádozza el magát; szinte belefullad a félelem, a magányosság és a bűntudat fájdalmába. A létező legborzasztóbb emberi szenvedésekbe. A bűntudat helytálló kifejezés, mert az elutasítottak gyakran úgy látják, azért utasítják vissza őket, mert rosszak.

Isten jelen van a teremtés szépségében, a liturgia csillogásában és a teológusok bölcsességében, de rejtetten jelen van a leprások eltorzult testében, a betegekben és a szenvedőkben is. (Mk 9,37) Fogyatékos testvéreim tették nyilvánvalóvá előtte, hogy a legértékesebb bennem a szívem. Az értelmemnek, a kezemnek csak akkor van értéke, ha azokat a szeretet szolgálatába állítom. Kiprovokálták belőlem, hogy büszkeségem és önzésem magányából, félelmeim köréből kitörjek és az együttérzés, a gyengédség útjára lépjek.

"Azt is velük fedeztem fel, hogy gyűlölet, erőszakosság, depresszió és félelem van bennem. Felfedték legmélyebb szorongásaimat, amelyek ott szunnyadtak bennem a hatalom, a tudás, a képmutatás és a csodálat utáni vágy mögé rejtőzve. Velük élve felfedeztem saját szegényes voltomat. Sebeik felfedték sebeimet, megmutatták félelmemet aziránt, hogy Jézust valóban bizalommal, alázattal és szegénységben kövessem. Hogy milyen gyakran szeretnék ezelől elmenekülni, tudás és hatalom, álmodozások és emberi biztosítékok mögé rejtőzni! Igen, a szegények zavarnak engem. Prófétai kiáltásuk azután, hogy megértsék őket, hogy barátokra találjanak, hogy egy lehetőségük legyen az életre, nyilvánvalóvá tette előttem saját keménységemet, önzésemet, bűnömet és a bennem lévő ellenállást minden belső változással szemben. A szegények mutatták meg nekem, mennyire rabja vagyok a félelmeimnek és a kultúrámnak."

Talán ennyi felfedezésért is megérné csak egy napra kviblivé válni...

Nincs mese

A jó öreg Andersen után, szabadon: Dumbledore meghalt - nincs mese. A kedves varázslóvilág kezd átmenni horrorba, azaz egyre inkább hasonlít a muglik viszonyaira. Legyek módjára hullanak a mágusok.

A hetedik könyv elején járok, amikor Hermione elárulja, hogyan rakhatja valaki össze a lelkét. Amikor horcrux-ot készít, megcsonkítja, sérülékennyé teszi magát; az összerakás viszont rettentő kínnal jár. A bűnbánatban teljes mértékben át kell érezni tettünk borzalmas voltát, ami annyira fájdalmas, hogy bele is lehet halni.

A szeretet megtagadása, akár önmagunkkal szemben is halálos lélekhasadáshoz vezet. Nagyon láttató az a diagnózis, hogy valakit megölünk, amikor ez a skizofrén helyzet bekövetkezik. A hagyományos bűnfelfogás is a halál állapotáról beszél. A szeretetből fakadó bűnbánat ismertetője, hogy számítás nélküli, valóban fájlalja az elkövetett, vagy elmulasztott tettet, és a másik személye iránti gyengédség motiválja.

A meg nem bánt vagy meg nem bocsátott bűn is elviselhetetlen. Egy sváb asszony azzal büntette az őt megcsaló férjét, hogy nem szólt hozzá. Napokig, hetekig, hónapokig. Egyszerűen levegőnek nézte. A férfi végül felakasztotta magát, képtelen volt ebben az állapotban élni.

A bocsánatra találó bűnbánat igazi nagyhatalom. Hatalmat ad a múlt fölött, hogy rendezve és meggyógyítva azt, új életet kezdhessünk. Egy pillanatra megállhatunk annál a gondolatnál, hogy nem tudjuk meg az üdvösség állapotában sem, mibe kerültünk Istennek. Talán ha meglátnánk szeretetlenségeink igazi mélyét, annak a bánata valóban sírba vinne bennünket. Így a mennyei pedagógia csak annyit enged meglátnunk, amit jelenlegi lelki erőnkkel el tudunk hordozni.

Elmentem horcrux-ot keresni! Később jövök...

Megszeghetetlen Eskü

A H. P. sorozatból több varázscikk megnyerte már a tetszésemet. Az egymáshoz átruccanó, mozgó festmények és integető fotóalbumok mellett Mrs Weasley családi órája küzdött a dobogós helyért, amíg a megszeghetetlen esküvel nem találkoztam.

Bár önmagában az eskü kifejezés is nagyon ünnepélyes és komoly első hallásra. Vajon az teszi ilyenné a mi fogadalmainkat, hogy végül mégis meg lehet szegni őket? Egy házassági vagy szerzetesi ígéretet egyáltalán mi tehet megtörhetetlenné? Inkább törékenységükben-csodálni-való virágok között járunk, amikor valamit (a magunk kiforratlanságában, pillanatnyi érett vagy félérett valóságunkban) egy életre bevállalunk? A buddhizmus ismeri az ideiglenes szerzetesség intézményét, amikor valaki stigma nélkül módosíthat az életpályáján, újra szabadon választhat. Ha az ismerősem között körbepillantok, alig találok olyat, akinek az első kapcsolata, házassága működik jelenleg is, vagy a papi/szerzetesi életformában kitartott. Feltéve, de meg nem engedve, hogy én választom meg nagyon egyoldalúan a társaságomat, itt valami fundamentálisan hibázhat. Képesek vagyunk egyáltalán ilyen "emberfeletti" teljesítményekre? Vagy nem lehetetlen, csak természetfölötti dolog hűségesen kitartani az első szeretet állapotában?

R. Pál, büntetlen előéletű budapesti lakos eredeti megállapítása, hogy "a szerelem örök, csak mindig más iránt érezzük". Mi számít árulásnak? A szexuális hűtlenség, vagy ha valaki a közös álmot, az együtt felépített lelki-szellemi fészket hagyja el? Lehet-e egyáltalán rangsorolni a hétköznapi és holtomiglan-fajsúlyú árulásaink között?

dr. L. Tamás, bűntelen előéletű országgyűlési képviselő már nem először esküszegéssel gyanúsította meg Balázs barátomat. Mondanom sem kell, hogy ártatlanul. Csak Isten a tudója (feltéve, hogy ért KDNP-ül), hogy a szerzetesi örökfogadalomra, vagy a cölibátusi ígéretre gondolt-e a szóban fogó honatya, így is sikerült - talán szándékán kívül - elgondolkodtatnia engem. Végül az ördög is csak az Isten szekerét tolja…

Ma hajlok arra, hogy méricskélés nélkül, nagy fájdalmat tudok okozni egy súlytalannak tűnő ígéret kihagyásával, egy-egy időpont lemondásával is. Mire lenne jó egy megszeghetetlen eskü?

Firenze - Róma 1:0

XVI. Benedek pápa május 10-én délelőtt fogadta az ad limina látogatáson Rómában tartózkodó Magyar Katolikus Püspöki Konferencia tagjait, és beszédet intézett hozzájuk. Többek között ezeket mondta: "Jogos volt kritikátok a homoszexuálisok együttélésének polgárjogi elismerésével kapcsolatosan, mert az nemcsak az Egyház tanításával ellentétes, hanem a magyar Alkotmánnyal is... Természetes ezért, hogy e nehézséget nem csupán a családok érzik meg, hanem még inkább a fiatalok. A városokban a szórakozás új formái várnak rájuk, a falvakban pedig sokszor magukra vannak hagyatva. Ezért nagyra értékelem a számos kezdeményezést, amelyet az Egyház támogat a rendelkezésre álló eszközök szűkössége közepette. Továbbképzésekkel és az irántuk érzett barátság kifejezésével neveli őket a felelősségvállalás fontosságának felismerésére. Gondolok például az egyházi kórusokra, amelyek dicséretes módon ápolják és terjesztik a szent zenét..." Szólt még ezen kívül a zarándoklatok és a Biblia évének fontosságáról is.

Szentatyánk amellett, hogy mindent-jobban-tudó módján újra beavatkozik egy állam polgári berendezkedésébe, az egyházi kórusok igen hatékony pasztorális értékét is felimerte. Kriptaszagú malasztja olyan messze van a magyar valóságtól, mint az a bizonyos Makó nevű zsidó férfiú a Szent Várostól.

A H. P. ismét arról győzött meg, hogy lehet másként is viszonyulni a magunk igazához.
"Az ifjú hallgatóság sosem vett még részt ennél furcsább tanórán. Valóban zsályát és mályvalevelet égettek a teremben - Firenze arra biztatta őket, hogy keressenek bizonyos formákat, szimbólumokat a gomolygó, csípős füstben, de mikor kiderült, hogy senki nem lát egyetlenegyet sem a leírt alakzatok közül, a kentaur a legkevésbbé sem háborodott fel. Kijelentette, hogy csak elvétve akad olyan ember, akinek van szeme az ilyesmihez, s hogy maguk a kentaurok is hosszú évekig tanulják a jelek olvasásának művészetét. Egyébként is, mondta, botorság vakon bízni a jövendölésekben, mert néha a kentaurok is félreértik a jeleket. Harry nem győzött csodálkozni rajta, mekkora a különbség Firenze és az embertanárok között: a kentaur nyilvánvalóan nem arra törekedett, hogy megtanítsa a diákoknak, amit ő maga tud, hanem arról igyekezett meggyőzni őket, hogy minden tudás hiányos, bizonytalan, s még a kentaurok se tévedhetetlenek..."

Hogy a csudába lehetne a következő konklávéra bíborossá kreálni Firenzét?

A függönyön innen és túl

Siriusz halála után Harry reménykedve fordul Félig Fej Nélküli Nick-hez, hogy valami bennfentes információhoz jusson a túlvilági életről. Nick már a kimúlás napi partijával belopta magát a szívembe (egyébként vicces lenne így nevezni a nagypénteki szertartást), amit viszont most mondott, az nagyon megérintett: Nem tud a halál titkáról az, aki félelemből az élet hitvány utánzatát választja. Tanult varázslók vizsgálják a problémát a Rejtély- és Misztériumügyi Főosztályon, mégsem jutottak még a titok közelébe. Pál is csak annyit mond költői képekbe öltöztetve, hogy "romlandóságban vetik el, romolhatatlanságban támad fel..." (1Kor 15,42)

Akár életünk elején vagy közepén járunk, nap mint nap újra szembesülünk az elmúlással. Kapcsolatok, munkák, tervek, hétvégék csúsznak ki a kezeink közül, és ez nem mindig kellemes érzés. Szenvedünk az elszigeteltség és magány terhétől, szeretnénk újra megtalálni a közösséget másokkal. Olyan el nem múló viszonyokba ágyazódni, ahol értékelik egyediségünket, elfogadnak feltétel nélkül. És akkor jön vágyaink és alkotásaink kérlelhetetlen ítéletvégrehajtója, a halál.

Szép példája az öregkor és halál előtti felvirágzásnak Morris West: Az ördög ügyvédje c. regénye, amely középpontjában egy angol prelátus áll, aki életét az íróasztal mellett töltötte valamelyik vatikáni kongregációban. Monsignor Blaise Meredith jó ember, de hideg egyénisége gátolja a fejlődését. Fegyelmezett, szenvtelen, ápolt és korrekt. Személyiségéből hiányzik a részvét és a szeretet, az emberek örömének-bánatának, szenvedélyeinek és kínjainak a megértése. Egy napon megtudja, hogy halálra van ítélve: rákja van, és már csak fél vagy egy éve lehet hátra. Elküldik egy olasz faluba, mint az ördög ügyvédjét, hogy a szentté avatási eljárás számára kikutassa: valóban hősiesen szent életet élt-e - mint a hír tartja - Giacomo Nerone.

Innen kezdve a regény gyönyörűen írja le a hideg, kiszáradt, elméleti bürokrata átváltozását megértő és szerető pappá. Megtanulja azt a mély igazságot, hogy aki nem szereti embertársait, Istent sem szeretheti. Ez az öregember, aki egy életen át precíz, tartózkodó volt, aki azt állítja, hogy sohasem szomjazott semmire, most, élete utolsó évében személyesen belebonyolódik egy apró olasz falucska lakóinak büszkeségébe és szenvedésébe, szerelmeibe és gyarlóságaiba. A regény végén már nem az a fontos, hogy Giacomo Nerone csakugyan szent volt-e, hanem a rideg prelátus ragyogó átváltozása. Mielőtt rákjába belehalna, kibontotta saját emberségének gazdagságát, amire azelőtt sohasem eszmélt rá teljesen.

Mozart 35 évesen halt meg. Négy évvel előbb így írt: "Minthogy a halál - szabatosan szólva - életünk igazi végcélja, az elmúlt néhány évben gondom volt rá, hogy megismerjem az embernek ezt az igazi, ezt a legjobb barátját. Olyan jó ismeretségbe kerültem vele, hogy a rágondolás nemcsak, hogy nem rémít meg, hanem egyenesen nagy vigasztalást és lelki békét hoz. Köszönöm Istenemnek, hogy megadta nekem az alkalmat rá, hogy a halálban fölismerjem igazi boldogságunk kulcsát. Sohasem fekszem le anélkül, hogy meg ne gondolnám: talán, bármilyen fiatal is vagyok, másnap reggel már nem élek. És senki, aki ismer, nem foghatja rám, hogy a társas érintkezésben mogorva vagy szomorú lennék. Ezért a boldogságért minden nap köszönetet mondok Teremtőmnek, és egész szívemből kívánom embertársaimnak is."

Mielőtt elfogadtam a keresztény örömhírt, nem tudtam mit kezdeni a halállal, sem a saját halálommal. Kevésnek találtam a kollektív utópia vigaszát, hogy magam is hozzájárulhatok az emberiség fejlődéséhez. Így utólag visszanézve elég gyenge kapaszkodó Izmael szempontjai nélkül is. Számomra az teszi "érthetővé"(ami több, mint elviselhető) a napjaimat, évtizedeimet, hogy az üdvösség, Isten országa, a Szentháromság közössége a teljes realitás. Martin Buberrel szólva: hogy a tér van az áldozatban, az idő pedig az imádságban és nem fordítva.

Nulladik lépés

Sokat idézett kínai (vagy dakota) mondás szerint: "a leghosszabb utazás is az első lépéssel kezdődik." Az EMK-ban van egy nulladik lépés, ezt hívjuk kopogtatásnak.

Lehet olyan helyzet, amikor már türelmetlenül várom, hogy elmondjam, mi van bennem. Ilyenkor érdemes megkérdezni: "Nyitott vagy arra, hogy meghallgasd, mi van bennem ezzel kapcsolatban?" Mielőtt ajtóstól betörnék a másik személyes szférájába, érdeklődöm, hogy nyitott-e arra, hogy fogadjon. Hogy legyen ideje mentálisan felöltözni, felkészülni a vendégfogadásra. Csak addig vagyok nála, amíg ő azt kéri. Hagyok neki időt, hogy feldolgozza a történteket. A Harry Potter és a Főnix Rendjében egy rosszul sikeredett kviddics meccs után a "kisfiú" vár néhány percig, csak azután követi barátját a hálóterembe: időt hagy Ronnak, hogy alvást színlelhessen, ha akar...

Amikor valaki megosztja velem mély sebezhetőségét, első vágya, hogy visszajelzést kapjon arról, hogy én hogyan érzem magam, miután meghallgattam őt. Ha olyanokat mond, mint pl.: "Biztos eleged van már belőlem/a nyavalygásomból, stb...", "Ne haragudj, hogy ilyen hülyeségekkel foglalkoztatlak!", "Ne haragudj, hogy elpazaroltam az idődet.", akkor jól teszem, ha őszintén elmondom, hogyan érzem magam ebben a pillanatban.

Más esetben partnerem arra kíváncsi, hogy milyen tanácsot tudnék adni neki, mit gondolok a helyzetéről, vagy támogatást és bátorítást szeretne kapni. Ilyenkor visszakérdezhetek, hogy biztos legyek benne, mit is szeretne pontosan: "Szeretnéd hallani, hogy én mit tennék egy hasonló helyzetben?", "Szeretnéd tudni, hogy én mit gondolok erről a helyzetről?" Előfordul, hogy rákérdez, hogy velem mi van, és mégis, ha megkérdezem, hogy szeretné-e tudni, mit gondolok erről a helyzetről, akkor újra magáról kezd beszélni. Kiderül, hogy valójában még nem kapott meg minden empátiát, amire szüksége van, és nem igazán képes még rám figyelni. Ilyenkor nincs még helye annak, hogy magamról beszéljek, folytatom az empatikus figyelmet.

Mindezt megalapozza az a bevezető csend, aminek az a szerepe, hogy a zavart körülveszi békével. (A tanú jelenlétébe helyezkedem.) Megkülönböztető-készség szükséges ahhoz, hogy ne bonyolódjam bele a saját értelmezésem "pókhálójába". Ez a tudatosság működteti és tartja karban a megfigyelőkészségemet. Tiszta, friss levegőt biztosít az együttlátáshoz, összegséghez.

Fokozatosság van ebben a folyamatban:
1. Nem tudom, hogy nem tudom (teljes összevisszaságban vagyok).
2. Tudom, hogy nem tudom (a zavar egy jól körülhatárolt területet képez, ezáltal kezelhetővé válik).
3. Tudom, hogy tudom (a zsiráftánc lépései elkülönülnek egymástól).

Zsiráfok hidegre téve

A kedvenc faviccem volt a címadója ennek a bejegyzésnek. A"hány fogással lehet betenni egy elefántot...?" kezdetűnek ez a poénja: "...a zsiráf még benn van a hűtőszekrényben." Még avatatlan olvasók figyelmébe ajánlom, hogy ezt a hosszú nyakú jelenséget az Erőszakmentes Kommunikáció „címerállatául” választotta; ugyanis a szárazföldi emlősök közöl ő a legszelídebb, és neki van a legnagyobb (kb. 14 kg-os) szíve.

A BKV sztrájkra ráadásként szerdán az ágyat nyomtam, így csütrötök estig a Harry Potter és a Tűz Serlege utolsó lapjára értem, még éjfél előtt. Egyik kolléganőm sietett a segítségemre az ötödik kötettel. A kéménybélelési munkák falbontása között tegnap már ebben is előre haladtam. Megmaradt egy kósza gondolat az előzö könyvvel kapcsolatban.

Kezdettől nyomaszt - hol enyhébben, hol megerősödve - az a jó-rosssz, fehér-fekete szereposztás, ami végigvonult (legalábbis eddig) a műben. Hogy nincs átjárás vagy párbeszéd a csoportok között. Hiányzik a "megtérés", az elgondolkozás, mérlegelés esélye. Ami a viszont negyedik vakációra hazautazás közben történik Draco Malfoy és barátai lefegyverzése után, az nem hagy nyudogni több napja. A fiúk "kézzel-lábbal kilökdösték-rugdosták az átokkoktélokkal elcsúfított mardekárosokat a kocsi folyosójára, majd visszatértek a fülkébe, és behúzták maguk után az ajtót." Kicsit belehúztam az olvasásba, hátha történik még valami svédcsavar, azonban itt már lecsengett a nagy meglepetések sora. A Roxfort Expressz bedöcög, Ron és Hermione a kitóduló diákokkal eggyütt átmásznak Malfoy, Crak és Mostro ájult testén, egy oldallal később így jár el maga Harry is. Tisztelet az ellenfélnek? Vagy csak legyőzött ellenségek vannak a padlón?

A sakálok beszédhibás zsiráfok. Őket sikerül kis hőseinknek kiütniük a megszelidítésük helyett. Pedig a "sakál-ruhásokat" is várja-keresi valaki a peronon... Lehet, hogy illetéktelen ezeket a szempontokat számonkérni egy regényen, én sem teszem. Csak fáj.

Miben segíthet minket az EMK? Rettenetes lelki, testi és intézményi erőszakban élünk; olyan rendszer szerint, melyben néhányan uralkodnak a többség felett. A családban a szülők tudják mi a helyes, és szerintük az általuk felállított szabályok a gyerekek hasznára vállnak. Hasonló gondolkodást találunk az iskolákban, a munkahelyeken, a kormányokban és a vallásokban is. A különböző szinteken hatóságok vannak, akik rákényszerítik saját akaratukat másokra, azt állítva, hogy ez mindenki javát szolgálja. A büntetés és a jutalmazás az alapvető stratégiájuk, hogy megkapják, amit akarnak. Ez egy alárendeltségen alapuló kultúra. Az igazán jól működő alárendeltségi szerkezet kialakításához az emberek számára erkölcsi normákat kell biztosítani. A vezetők megmondják, hogy mi a jó, és mi a rossz. Az alárendeltségen alapuló szervezeti rendszerek legfontosabb ismertetője, hogy az erőszakot élvezhetővé teszik!

Az erkölcsi normák mellett, ennek a rendszernek olyan nyelvezetre is szüksége van, mely segít elfedni az autonómiánkat. Olyan szavakra, melyek azt sugallják, hogy nincs más választásunk azon kívül, hogy azt tesszük, amit számunkra ajánlanak. Ilyen szavak például a „kell, kellene, kötelező, nem szabad, kötelessége”. Az olyan alárendeltségen alapuló szervezet létrehozásához, mint amilyenek a jogi és gazdasági rendszerek, szükség van egy nagyon fontos fogalomra, a „kiérdemel” és a „megéri” fogalmára. Az alárendeltségen alapuló szervezet létrehozásakor nagyon fontos, hogy az emberekkel elhitessék, hogy bizonyos cselekedetekért jutalom, míg más cselekedetekért büntetés jár.

A kiérdemelés fogalma a büntetésen alapuló igazságszolgáltatás alapja. Több ezer éve olyan rendszerben élünk, mely azt hirdeti: aki rosszat cselekszik az gonosz - és, hogy az emberi lények alapvetően gonoszak. Ezen megközelítés szerint, kevés jó ember született és nekik kell a hatóságokat kialakítaniuk és a többieket irányítaniuk. Feltételezve, hogy gonosz és önző természetűek vagyunk, olyan rendszer szerint irányítják az embereket, melyben azokat, akik jól viselkednek megjutalmazzák, amíg a gonoszokat szenvedésre ítélik. Azért, hogy ez a rendszer igazságosnak tűnjön, el kell azt hitetni, hogy mindenki azt kapja, amit érdemel.

Mi a másik választási lehetőség az alárendeltségen alapuló szervezet helyett? Egy olyan rendszer vagy szervezet, ahol fontos az élet gazdagabbá tétele, úgy működik, hogy minden, ami a szervezetben történik, minden, amit a benne dolgozók tesznek, úgy jön létre, hogy az emberek tisztában vannak vele, hogyan segíti tevékenységük az életet. Olyan módon, hogy mindenki szükségletei kielégüljenek, beleértve a föld, fák, tavak, emberek vagy állatok szükségleteit. (Ha kivágjuk az utolsó fát, és kifogjuk a folyóból az utolsó halat is, akkor késő lesz rájönni arra, hogy az aranyat nem lehet megenni.)

Ebben az új civilizációban az emberek tudatában vannak annak, hogyan lehet az élet céljait szolgálni a szükségletek kielégítésével. Egyedül ez az elképzelés irányítja a cselekedeteket. Az élet gazdagításán alapuló rendszerben a pénz ugyanazt a szerepet tölti be, mint amit az étel a szoptatós anya számára jelent. Nem fizetségképen kapja az ételt. Az étel olyan táplálék, melyből az élethez és annak a továbbadásához szükséges energiát nyeri. Az egész az emberi szükségletekben kristályosodik ki, és éppen ezért az Erőszakmentes Kommunikáció alapja a szükségletek ismerete. Mindent a szükségletek kielégítéséért teszünk, azért a boldogságért, amit akkor érzünk, amikor szükségleteink kielégülnek.

"Túl a helyes és helytelen cselekedetekről vallott gondolatokon van egy rét. Ott várok rád." (Rumi, szufi költő)

Dobby régi-új feje

Remélem nem szorul fejátültetésre Dobby házimanó. Kollégája, Winky mégis úgy számol be róla a világkupa döntő díszpáholyában, hogy a fejébe szállt a szabadság, bért akar a munkájáért... Pedig korábban ő is azt vallotta, hogy egy házimanónak ne legyen öröme az életben, és keservesen megszenvedte, ha engedetlen volt gazdája iránt.

A kritikai pedagógia Paolo Freire tollából született, aki Brazíliában az igazságtalanság és elnyomás jelenségének kihívására igyekezett válaszolni. Főműve: Az elnyomottak pedagógiája magyarul sajnos még nem jelent meg. A szerző merít mind a keresztény perszonalizmusból, mind az egzisztencializmusból és a humanisztikus pszichológiából is álláspontjának kialakítása során. Jellegzetes, hogy Lenintől és XXIII. János pápától egyaránt találunk idézeteket a művében; az akkoriban születő felszabadítási teológiával szintén kölcsönhatásban van a freirei gondolat. Munkája során azt látta, hogy vannak olyan hátrányos helyzetű személyek és csoportok a társadalomban, akik csöndre vannak ítélve, mert hangjuk nem tud megszólalni a közösségben. Ők az eltárgyiasultság állapotában vannak, amit a halál metaforájával ír le. Némaságuk egyik oka, hogy az elnyomottak sokszor magukban hordják az elnyomókat (elvárásaikat, céljaikat), s ezért sem tudnak kilépni a helyzetükből. A forradalom a szeretet cselekedete még a hatalmon lévőkkel szemben is, mert az ő érdekükben is történik, hogy ők szintén emberibbé váljanak. Az elnyomottak felszabadítása, egyenjogúságuk bátorítása egyben emberi mivoltuk kiteljesedését jelenti, s ez megszünteti az elnyomók-elnyomottak halálos kettősségét a világban.

Bármely hatalmi rendszer célja, tudatosan vagy tudattalanul, a jelenlegi helyzet fenntartása: annak a gazdasági és politikai állapotnak, amelyben kevesek gazdagok és kiváltságosak, a többség pedig tartósan szegény vagy legalábbis kispénzű.
El lehet indítani új programokat, de ha nem szervezünk csoportokat, amelyek fenntartják őket, ezek az iskolák valószínűleg hamar visszacsúsznak a korábbi állapotukba. Sok baj van az oktatásunkkal, viszont kevesen látják, hogy mi a "jó" bennük: a régi rendszer eléri velük a célját.

Nevezetesen:
-- Fenntartja a kasztrendszert (a privilegizált tanulók sokkal felkészültebben érkeznek és emiatt sokkal nagyobb eséllyel sikeresek lesznek).
-- Megtanítja a diákot külső jutalomért (érdemjegyekért) küzdeni, ennek köszönhetően később képes lesz a fizetésért dolgozni, még akkor is, ha nem érdekli a munkája.
-- Végül a legborzasztóbb, hogy képviseli a tekintélynek való engedelmesség eszményét.

Az erőszakmentes kommunikációval nem célunk bármit is megkapni (nyíltan vagy csellel), hanem olyan emberi kapcsolatot kívánunk teremteni, aminek eredményeként mindannyiunk szükséglete kielégül. Ha célunk csupán más emberek viselkedésének megváltoztatása vagy akaratunk minden áron való érvényesítése, az EMK nem nekünk való.

A tisztánlátás érdekében fontos, hogy képesek legyünk megfigyelni, amit a másik ember tesz, anélkül, hogy abba kritikának tűnhető értékelést kevernénk. A megfigyelés, vagy észlelés leíró jellegű dolgok, mintha egy marslakó szemüvegén keresztül látnám az eseményeket. Az értékelés viszont már az általunk megfigyelt dologgal kapcsolatosan megfogalmazott követelést is tartalmaz.

Mivel az uralás (a sakál) nyelvét tanultuk, a szókincsünk nagyon szegényes, amikor érzéseink leírására szeretnénk használni. Olykor használjuk az "érzés" szót, valójában mégsem érzésünket fogalmazzuk meg. Negatív következményekkel járhat, ha nem tudjuk vagy nem akarjuk kifejezni az érzéseinket. Olyan gondolkodást nevelt belénk a világ, amely szerint a hibát másokban kell keresnünk, ha nem kapjuk meg azt, amire szükségünk van. Az EMK tudatosítja bennünk, hogy amit mások tesznek vagy mondanak, az nem lehet érzéseink kiváltó oka, legfeljebb ösztönzője.

Az érzések abból származnak, hogy megkapjuk-e, amire szükségünk van, vagy sem. Mások minősítése, bírálása, elemezgetése és megítélése voltaképpen saját szükségleteink álruhába bujtatott kifejezése. Minél közvetlenebbül tudjuk összekapcsolni az érzéseinket a szükségleteinkkel, annál könnyebbé válik mások számára, hogy együttérzéssel forduljanak felénk.

Záróakkordként szolgáló lépés: közölni a másikkal, hogy mit tehet azért, hogy megkapjuk azt, amire szükségünk van. Érdemes pozitív módon azt kiemelni, amit kérünk, és nem azt, amit visszautasítunk. Amennyiben konkrét cselekedetet kérünk és kerüljük az elvont megfogalmazásokat, társunkat a kapcsolat ébrentartásához segítjük hozzá.

Hasznos, ha tisztában vagyunk a kérés és követelés közötti különbséggel. (Amikor másokat hibáztatunk, gyakran azt reméljük, hogy sikerül bűntudatot keltenünk bennük.) Ha biztosítom a társamat arról, hogy tudom az indulataimat (igényeimet) keretek között tartani, és szabadsága van igent vagy nemet is mondani, akkor felszabadítom őt a büntetés fenyegetettségéből. Amennyiben reális félelme van aziránt, hogy hibáztatni fogom őt, akkor a követelésem hatására csak két választása marad: vagy meghunyászkodik, vagy lázad. Mindkét esetben kényszerítve vagy korlátozva érzi magát, és emiatt nem valószínű, hogy együttérzően reagál majd.