Adja magát a kérdés, hogy a történelem során mikor duzzadt mértéktelenné az erőszak, illetve az egybeesett-e a monoteizmus megjelenésével vagy uralkodóvá válásával. Az időbeli találkozás önmagában még nem jelent ok-okozati összefüggést is.
Freud modellje szerint Kánaán meghódításakor és az ott lakó népek ellen folytatott küzdelmek hosszú időszakában a Jahve vallás lényegében nem különbözött a többi Baál-istenség tiszteletétől. A mózesi hagyomány azonban tovább hatott és a látszatra elhagyott irányzat új életre kelt a jahvizmus keretei között. "A primitív embernek szüksége van Istenre, mint a világ megteremtőjére, a törzs legfőbb urára és személyes gondviselőjére. Ennek az istennek ott a helye a meghalt atyák mögött, akikről a hagyomány még tud valamit. Miért lehet csak egyetlen Isten? A hívő részesedik istenének nagyságában, és minél hatalmasabb az isten, annál biztosabb a védelem, amit nyújthat. Sok nép annál dicsőségesebbnek látta főistenét, minél több alárendelt istenségen uralkodhatott, és nem gondolta, hogy nagyságát csorbítaná, ha más istenek is vannak rajta kívül. Lemondást jelentett az istennel való meghitt viszony rovására az, hogy isten egyetemessé lett, és a föld minden népe és országa már az ő gondja. A zsidóságnak meg kellett osztania saját istenét az idegen népekkel, és e téren csak az nyújthatott kárpótlást, hogy az isten legkedveltebb népének mondhatták magukat."
Amikor Mózes az egy isten eszméjét elhozta a népnek, ez az eszme már nem volt új, hanem csak felelevenítése az emberi család ősidőktől ható régi élményének. Darwin feltételezése, hogy az emberek kezdetben kis hordákban éltek, mindegyik horda egy idősebb hím erőszakos uralma alatt, aki valamennyi nőstényt kisajátította magának, és a fiatal férfiakat, még a saját fiait is megfenyítette vagy megölte. Atkinson szerint e patriarchális rendszernek a fiúk lázadása vetett véget, akik szövetkeztek az apa ellen, megölték, majd közösen megették. Ezután az apai horda helyébe - a Robertson Smith totemelméletében vázoltak alapján - a testvér klán lépett. Hogy egymással békében élhessenek, a győztes fivérek lemondtak a törzsbeli asszonyokról - akik miatt az apát megölték -, és alávetették magukat az exogámia parancsának. Ezt követően a családok az anyajog alapján rendezkedtek be. Az apa ambivalens módon kezelt személye helyére a totemállat került. Ezt tartották a törzs ősének és védőszellemének. Nem volt szabad megölni vagy megsebezni, de évente egyszer ünnepi lakoma keretében a férfiak darabokra tépték szét és közösen elfogyasztották. Az apagyilkosság ünnepélyes megismétlése jelentette a társadalmi rend, az erkölcs és a vallás kezdetét.
A totemállat eleinte tisztán felismerhető átmenetek során adja át helyét az istennek. Az ember formájú isten kezdetben még az állat fejét viseli, később gyakran átváltozik magává az állattá; majd ez lesz a szent állata és kedvelt kísérője, vagy pedig éppen ezt az állatot öli meg, és erről kapja a melléknevét. A fejlődés következő fázisában feltűnik árnyékszerűen a főisten alakja is, anélkül, hogy beavatkoznék az emberek mindennapi dolgaiba. Ahogy a törzsek és a népek nagyobb közösségekbe tömörülnek, az istenek is családokba, hierarchiákba szerveződnek. Egyikük gyakran a többi isten és az emberiség legfőbb urává emelkedik.
Legkorábban a Deuteronómium (Mózes 5. könyve, vagy Második Törvénykönyv) késői rétegeiben és Deutero-Izajásnál, tehát a babiloni fogság ideje óta létezett az elméleti egyistenhit. Izrael csak a Krisztus előtti utolsó évszázadok óta ismeri az elméleti monoteizmust. Azelőtt a sok isten(ség) közül csak az egyik volt Izrael istene. Csak őt imádták. Lehet, hogy az erőszak gyökere a politeista beágyazottságú egyistenhitben keresendő, mely kíméletlen módon leszámol ellenlábasaival?
Az Ószövetség beszámolóit átszövi, hogy mindig más isteneket imádtak, amit Jahve törvényei kategorikusan megtiltanak. Vajon a tényeket szemlélve nem volt-e a kiválasztott nép hosszú időn keresztül a szó szoros értelmében politeista. A régészeti ásatások során napvilágra került leletek sokistenhitről tanúskodnak: Egyes feliratokon "Jahve és az ő Aserája" szerepel, tehát egy isteni hitves, ezen kívül más istennőalakok szerepe is kimutatható. A kép úgy fest, hogy a királyság korában a több isten imádata nemhogy hitehagyásnak számított, hanem rendszeres gyakorlat volt: egymás mellett léteztek különböző családi, törzsi istenek és végezetül az egy nemzeti isten.
A babiloni fogságot követő időben a zsidóságnak, eltekintve a Makkabeusok néhány évtizedétől, nem volt sok alkalma erőszakos fellépésre. Ez a kérdés főleg a királyok korában válik aktuálissá, amikor Izrael és Júda már önálló nemzetekké alakultak. Illés legendái alapján nem Illés próféta volt az első, amikor megölette Baal és Asera prófétáit - előtte már Baal isten nevében megölték Izrael Istenének minden küldöttét, melyek közül csak Illés maradt életben (1Kir 18-19). Vallási téren tehát volt erőszak, azonban nem az erőszakos monoteizmus áll szemben a toleráns politeizmussal. Ezekben a legendákban mindenhol az erőszak uralkodik.
Az ókori hadviselésnek része volt, hogy egy-egy város elfoglalását követően kiirtották a meghódított lakosságot, a győztesek istenének bemutatott áldozat gyanánt. A Biblia ezt chéremnek nevezi. Főleg akkor fordul elő ez a kifejezés, amikor Mózes és Józsué vezetésével elfoglalják az ígéret földjét - de olyan szövegekben (MTörv 1-3), melyek fél évezreddel az események után íródtak és inkább az asszír fenyegetettség ellen irányuló propagandairatokként értelmezhetők. Ez a gyakorlat nem csak Izraelben található meg: a moabita király Mésa Kr.e. 9. századból származó feliratán az áll, hogy Mésa az izraeli Nero város meghódításakor a város 7.000 fős lakosságát Astar-Kemos istene számára bemutatott chérem gyanánt irtotta ki.
Megnehezíti a tisztánlátást az erőszak emlékezetének elfojtása. René Girard kutatásai feltárták, mennyire értettek ahhoz az archaikus kultúrák, hogy hallgatással leplezzék az erőszakot, és a keserű tényeket megváltoztatva, megszépítés útján, közvetetten, főleg mítoszok formájában foglalják szavakba a nyers tényeket. Ezért tudunk meg olyan keveset az ókori irodalomból ezekről az eseményekről. De előfordul ennek az ellenkezője is, amikor az erőszakkal egyenesen kérkednek. A lelki hadviselés technikájával sikerült a szomszédos népek demoralizálása.
Izrael írásaiban felfedezhető a harmadik lehetőség is: kiderül, hogyan válik érzékennyé egy társadalom az erőszakra. Lassan új módon kezdi észlelni a valóságot, és másképp beszél róla. Így az erőszakos cselekmények és intézmények leleplezése által Izrael irataiból - az akkori művelt világ többi írásos emlékétől eltérően - csöpög a vér és a halál, azt a megtévesztő látszatot keltve, hogy az erőszakra különösen hajlamos vallással van dolgunk.
Az ókori Kelet hemzsegett az erőszaktól, de Izrael szinte mindig az áldozatok és nem a tettesek oldalán állt. Az ő városait pusztították el, az ő embereit verték agyon, hurcolták el rabszolgának. Népét könyörtelen adókkal és hadisarccal sújtották. Ha tényleg igaz, hogy az erőszakot a tettesek nem, hanem csak az áldozatok veszik észre, akkor nem kell csodálkoznunk, ha éppen a zsidók szent könyvében vált az erőszak központi témává. Hosszú idő elteltével kezdett ráébredni Izrael az erőszak őt behálózó világára és viszonya Istenéhez lassan az egyistenhit formáját öltötte. A két folyamat időben tehát karöltve járt egymással, ami nem jelenti azt, hogy egymás kiváltó okaiként szemlélhetnénk őket.
A zsidóság és a kereszténység talán mégiscsak különösen fogékony az erőszakra, hiszen világképükben központi szerepet játszik erőszakos világunk teljes átalakítása. Ez a szép elhatározás mégis könnyen abba a kísértésbe eshet, hogy még egyszer és (szerintük) utoljára a történelemben erőszakhoz folyamodjanak, a mindent elborító erőszak megszüntetése érdekében. Ez a lehető legnagyobb spirituális perverzió, de a monoteista vallások és a belőlük fakadó ateizmusok történetében sajnos sokkal elterjedtebb, mint gondolnánk.
2008. április 30., szerda
2008. április 29., kedd
Az egyiptomi Mózes II.
Az onbeli papi iskola, ahonnan a monoteisztikus áramlat kiindult, bizonyára túlélte az Ehnaton halála utáni katasztrófát és több nemzedék életében kifejtette hatását. Így elképzelhető Mózes tette akkor is, ha nem a hivatalos Aton-vallás idején élt, és nem állt annak személyes befolyása alatt, csak követője vagy tagja volt ennek az iskolának. Egyik Mózesnek tulajdonított jellemvonás különösen érdekes. Állítólag "késedelmes a szólásra", tehát valami beszédhibája vagy gátlása lehetette, úgyhogy a fáraóval való tárgyalásainál Áron segítségére szorult, akit a hagyomány testvérének nevez. Ez megint történelmi igazság lehet, mivel korántsem hízelgő rá nézve, s új színnel gazdagítja a nagy ember arcképét. Lehet azonban más, fontosabb jelentése is. Az elbeszélés csekély ferdítéssel arra utalhat, hogy Mózes idegen nyelvű volt, aki semita eredetű új-egyiptomi népével nem tudott tolmács nélkül érintkezni, legalábbis kapcsolatai kezdetén.
A zsidó őskor legnagyobb rejtélyei közé tartozik a leviták származása. Izrael tizenkét törzsének egyikétől, Lévi törzsétől származtatják őket, de semmiféle hagyomány nem tudta pontosan megmondani, hogy eredetileg hol élt ez a törzs, vagy hogy a meghódított Kánaán melyik részét jelölték ki számára. A legfontosabb papi állásokat töltötték be, de mégis megkülönböztetik őket a papoktól; egy levitának ugyanis nem kell okvetlenül papnak lennie. A Mózes személyével kapcsolatban mondottak lehetővé tesznek egy magyarázatot erre a talányra is. Nehezen hihető, hogy egy magas rangú egyiptomi személy kíséret nélkül ment volna a számára idegen nép közé. Bizonyára magával vitte legközelebbi követőit, írnokait és szolgáit: ők voltak eredetileg a leviták. A hagyománynak az az állítása, hogy Mózes maga is levita volt, nyilván átlátszó elferdítése annak a valóságnak, hogy a leviták Mózes emberei voltak.
Történelmileg bizonyított, hogy a zsidó biblia végleges rögzítése Ezdrás és Nehemiás reformjának eredménye volt a Kr.e. 5. században, tehát a babiloni fogság utáni időben, a zsidók iránt jóakaratú perzsák uralma alatt. Maga a szöveg egy összetett irodalmi folyamat végső gyümölcse. A tudományos kutatás több réteget különböztet meg. A Jahvista mű korábbi eredetű, melyet az északi országrészt Kr.e. 772-ben - az asszír hódítás következtében - ért nemzeti katasztrófa után egyesítettek az Elohista forrással. A 7. században ehhez az írásműhöz csatolták a Deuteronómium könyvét. A babiloni száműzetés és a visszatérés időszakára tehető egy másik jelentős átdolgozás, melyet Papi-kódexnek neveznek.
Dávid királynak és korának történet már valószínűleg egyik kortárs műve volt. Valódi történetírás, ötszáz évvel Hérodotosznak, a történetírás atyjának világra jötte előtt. Közelebb jutunk e teljesítmény megértéséhez, ha ismét az egyiptomi befolyásból indulunk ki. Talán Mózes írnokainak is része lehetett az első ábécé feltalálásában. Amennyiben ugyanis a képi ábrázolás tilalma alatt dolgoztak, akkor éppen ez az akadályoztatás válthatta ki a szakítást a hieroglif képírással, maikor egy új nyelv kifejezéseinek írásjeleit összeállították.
Jahve bizonyára vulkánisten volt. Egyiptomban nincsenek tűzhányók és a Sínai-félsziget hegyein sem voltak kitörések. A Hóreb (Szináj) hegy inkább Arábia nyugati partja mentén keresendő. A bibliai szövegek megőrizték azt az információt, hogy Jahve lejött a Szináj hegyről és Meribat-Kadesbe ment. Mózes alakja elválaszthatatlanul össze van kapcsolva Kadessel, házassága révén a midianita pappal való rokonsága ennek kiegészítő része. De a kivonulással való összekapcsolás, valamint egész ifjúkori története föltétlenül másodlagos jellegű, és nyilván úgy keletkezett, hogy Mózes alakját beillesztették egy összefüggő mondakörbe. A kades- és midianbeli Mózes - aki a hagyomány szerint egy érckígyót állított fel a gyógyítás istene gyanánt - egészen más, mint a mi nagyszerű és hatalmas egyiptomink, aki olyan vallást nyitott meg a nép számára, melyben minden mágia és varázslat a legszigorúbban tiltva van. Az egyiptomi és a midianita Mózes talán nem kevésbé különbözik, mint az egyetemes isten, Aton, az istenhegyen lakó démontól, Jahvétól.
1922-ben Sellin olyan felfedezést tett, mely döntően befolyásolja problémánkat. Ózeás prófétánál (aki a 8. század második felében élt) olyan hagyomány nyomára bukkant, amely szerint a vallásalapító Mózest makacs és erőszakos népe egy felkelés alkalmával megölte:
Valóban ne pereljen senki se, ne feledjen senki se, mert akkor néped olyan lesz, mint azok, akik a pappal perelnek. Pedig te ma elbukol, és veled együtt bukik a próféta is… (Oz 4,4-5)
Egyúttal elvetették az általa adott hitet is. Az Egyiptomból visszatért törzs később az Egyiptom és Kánaán közötti földsávon más rokon törzsekkel egyesült, amelyek ott már hosszabb idő óta megtelepedtek. Ennek az egyesülésnek kifejezésére egy új, valamennyi törzzsel közös vallást vettek fel, Jahve vallását, mely midianita befolyás alatt, Kadesben ment végbe. Ezután a nép elég erősnek érezte magát, hogy betörjön Kánaán országába. Elképzelhető, hogy Mózesnek és kíséretének nagy része megmenekült attól a katasztrófától, ami őt magát és vallását sújtotta. Utódaik elszaporodtak, beolvadtak a népbe, amely között éltek, de hívek maradtak urukhoz, megőrizték emlékét, és ápolták tanításának hagyományát. A Jahve-hívőkkel való egyesüléskor befolyásos, kultúrájukkal a többiek fölött álló kisebbséget alkottak.
A körülmetélés egyiptomi szokása a Jahve vallásban is paranccsá lett, amit Mózes emberei irányába tett engedményként értékelhetünk. A leviták ennek ellenében készek voltak elfogadni az új istenséget és mindazt, amit a midianita papok tanítottak róla. A Jahve név kimondásának tilalma (helyette az Adonáj, az "Úr" használata) is ebbe az irányba mutat. A Jahve és Elohim megnevezések is annak a jelei, hogy eredetileg ezek külön istenségek voltak. A fő törekvés az volt, hogy az új istennek, Jahvénak a nagyságát és hatalmát bebizonyítsák. Minthogy Mózes emberei olyan nagy fontosságot tulajdonítottak az Egyiptomból való kivonulásuk élményének, ezt a felszabadító tettet is Jahvénak kellett köszönni, s így az eseményt olyan elemekkel díszítették, amelyek a vulkánisten félelmetes nagyságát bizonyították; ilyen a füstoszlop, amely éjjel tűzoszloppá változott, a vihar, mely egy időre kiszárította a tengert, úgy, hogy az üldözőket a visszazúduló víztömeg elpusztította.
Jahve isten, akinek birodalmát a midianita Mózes abban az időben új néppel gyarapította, semmiképpen sem lehetett valami kiváló lény. Durva, szűkkeblű helyi isten volt, erőszakos és vérszomjas, akik megígérte követőinek, hogy nekik adja a "tejjel-mézzel" folyó országot, és felszólította őket, hogy lakóit irtsák ki. Eredeti jellemvonásaiból a sok átdolgozás ellenére is a bibliai elbeszélésekben ennyi megmaradt. Nem is biztos, hogy vallása valóságos monoteizmus volt, vagyis hogy más népek istenségeinek isteni voltát nem ismerte el. Hívei valószínűleg beérték annyival, hogy saját istenüket hatalmasabbnak hitték minden más istenségnél. A nép másik részének az egyiptomi Mózes egy más, magasabb rendű és szellemibb isteneszmét közvetített, az egyetlen és az egész világot átfogó Istenség eszméjét, aki éppolyan jóságos, mint amilyen mindenható, aki a mágiát és szertartásokat megveti, az ember legfőbb céljául pedig az igaz és igazságos életet tűzi ki.
Hogy a levitáknak mennyi részük volt a mózesi istenkép végleges győzelmében Jahve felett, azt ma már nem tudjuk megállapítani. Ezeknek a kadesi kompromisszum keletkezésének idején síkraszálltak Mózesért, minthogy élénken élt még emlékezetükben uruk alakja, akinek kísérői és honfitársai voltak. A további századokban egybeolvadtak a néppel meg a papsággal, és a papságnak az lett a legfontosabb feladata, hogy a szertartásokat kialakítsa, és felügyeljen rájuk, valamint, hogy a szent iratokat megőrizze, és saját szándékainak megfelelően feldolgozza. Később a próféták fáradozásainak tartós eredménye volt; tanításaik, melyekkel a régi hitet visszaállították, a zsidó vallás maradandó tartalmává lettek.
Jahve biztosan nem hasonlított Mózes istenéhez. Aton pacifista volt, akárcsak földi képviselője, Ehnaton fáraó, aki tétlenül nézte, hogyan hullik szét az őseitől szerzett hatalmas világbirodalom. Egy olyan népnek, amely éppen arra készült, hogy erőszakkal szerezzen magának új hazát, Jahve határozottan jobban megfelelt. És egyáltalán, mindaz, ami Mózes istenében tiszteletet érdemelt, felfoghatatlan volt a primitív néptömeg számára. A papi ábrázolás folytonosságot akart teremteni a maga kora és a mózesi őskor között, éppen azt akarja letagadni, hogy a mózesi törvényhozás és a későbbi zsidó vallás között szakadék tátong, melyet egy ideig a Jahve-kultusz töltött ki, és amely csak később, lassan tűnt el teljesen.
A zsidó őskor legnagyobb rejtélyei közé tartozik a leviták származása. Izrael tizenkét törzsének egyikétől, Lévi törzsétől származtatják őket, de semmiféle hagyomány nem tudta pontosan megmondani, hogy eredetileg hol élt ez a törzs, vagy hogy a meghódított Kánaán melyik részét jelölték ki számára. A legfontosabb papi állásokat töltötték be, de mégis megkülönböztetik őket a papoktól; egy levitának ugyanis nem kell okvetlenül papnak lennie. A Mózes személyével kapcsolatban mondottak lehetővé tesznek egy magyarázatot erre a talányra is. Nehezen hihető, hogy egy magas rangú egyiptomi személy kíséret nélkül ment volna a számára idegen nép közé. Bizonyára magával vitte legközelebbi követőit, írnokait és szolgáit: ők voltak eredetileg a leviták. A hagyománynak az az állítása, hogy Mózes maga is levita volt, nyilván átlátszó elferdítése annak a valóságnak, hogy a leviták Mózes emberei voltak.
Történelmileg bizonyított, hogy a zsidó biblia végleges rögzítése Ezdrás és Nehemiás reformjának eredménye volt a Kr.e. 5. században, tehát a babiloni fogság utáni időben, a zsidók iránt jóakaratú perzsák uralma alatt. Maga a szöveg egy összetett irodalmi folyamat végső gyümölcse. A tudományos kutatás több réteget különböztet meg. A Jahvista mű korábbi eredetű, melyet az északi országrészt Kr.e. 772-ben - az asszír hódítás következtében - ért nemzeti katasztrófa után egyesítettek az Elohista forrással. A 7. században ehhez az írásműhöz csatolták a Deuteronómium könyvét. A babiloni száműzetés és a visszatérés időszakára tehető egy másik jelentős átdolgozás, melyet Papi-kódexnek neveznek.
Dávid királynak és korának történet már valószínűleg egyik kortárs műve volt. Valódi történetírás, ötszáz évvel Hérodotosznak, a történetírás atyjának világra jötte előtt. Közelebb jutunk e teljesítmény megértéséhez, ha ismét az egyiptomi befolyásból indulunk ki. Talán Mózes írnokainak is része lehetett az első ábécé feltalálásában. Amennyiben ugyanis a képi ábrázolás tilalma alatt dolgoztak, akkor éppen ez az akadályoztatás válthatta ki a szakítást a hieroglif képírással, maikor egy új nyelv kifejezéseinek írásjeleit összeállították.
Jahve bizonyára vulkánisten volt. Egyiptomban nincsenek tűzhányók és a Sínai-félsziget hegyein sem voltak kitörések. A Hóreb (Szináj) hegy inkább Arábia nyugati partja mentén keresendő. A bibliai szövegek megőrizték azt az információt, hogy Jahve lejött a Szináj hegyről és Meribat-Kadesbe ment. Mózes alakja elválaszthatatlanul össze van kapcsolva Kadessel, házassága révén a midianita pappal való rokonsága ennek kiegészítő része. De a kivonulással való összekapcsolás, valamint egész ifjúkori története föltétlenül másodlagos jellegű, és nyilván úgy keletkezett, hogy Mózes alakját beillesztették egy összefüggő mondakörbe. A kades- és midianbeli Mózes - aki a hagyomány szerint egy érckígyót állított fel a gyógyítás istene gyanánt - egészen más, mint a mi nagyszerű és hatalmas egyiptomink, aki olyan vallást nyitott meg a nép számára, melyben minden mágia és varázslat a legszigorúbban tiltva van. Az egyiptomi és a midianita Mózes talán nem kevésbé különbözik, mint az egyetemes isten, Aton, az istenhegyen lakó démontól, Jahvétól.
1922-ben Sellin olyan felfedezést tett, mely döntően befolyásolja problémánkat. Ózeás prófétánál (aki a 8. század második felében élt) olyan hagyomány nyomára bukkant, amely szerint a vallásalapító Mózest makacs és erőszakos népe egy felkelés alkalmával megölte:
Valóban ne pereljen senki se, ne feledjen senki se, mert akkor néped olyan lesz, mint azok, akik a pappal perelnek. Pedig te ma elbukol, és veled együtt bukik a próféta is… (Oz 4,4-5)
Egyúttal elvetették az általa adott hitet is. Az Egyiptomból visszatért törzs később az Egyiptom és Kánaán közötti földsávon más rokon törzsekkel egyesült, amelyek ott már hosszabb idő óta megtelepedtek. Ennek az egyesülésnek kifejezésére egy új, valamennyi törzzsel közös vallást vettek fel, Jahve vallását, mely midianita befolyás alatt, Kadesben ment végbe. Ezután a nép elég erősnek érezte magát, hogy betörjön Kánaán országába. Elképzelhető, hogy Mózesnek és kíséretének nagy része megmenekült attól a katasztrófától, ami őt magát és vallását sújtotta. Utódaik elszaporodtak, beolvadtak a népbe, amely között éltek, de hívek maradtak urukhoz, megőrizték emlékét, és ápolták tanításának hagyományát. A Jahve-hívőkkel való egyesüléskor befolyásos, kultúrájukkal a többiek fölött álló kisebbséget alkottak.
A körülmetélés egyiptomi szokása a Jahve vallásban is paranccsá lett, amit Mózes emberei irányába tett engedményként értékelhetünk. A leviták ennek ellenében készek voltak elfogadni az új istenséget és mindazt, amit a midianita papok tanítottak róla. A Jahve név kimondásának tilalma (helyette az Adonáj, az "Úr" használata) is ebbe az irányba mutat. A Jahve és Elohim megnevezések is annak a jelei, hogy eredetileg ezek külön istenségek voltak. A fő törekvés az volt, hogy az új istennek, Jahvénak a nagyságát és hatalmát bebizonyítsák. Minthogy Mózes emberei olyan nagy fontosságot tulajdonítottak az Egyiptomból való kivonulásuk élményének, ezt a felszabadító tettet is Jahvénak kellett köszönni, s így az eseményt olyan elemekkel díszítették, amelyek a vulkánisten félelmetes nagyságát bizonyították; ilyen a füstoszlop, amely éjjel tűzoszloppá változott, a vihar, mely egy időre kiszárította a tengert, úgy, hogy az üldözőket a visszazúduló víztömeg elpusztította.
Jahve isten, akinek birodalmát a midianita Mózes abban az időben új néppel gyarapította, semmiképpen sem lehetett valami kiváló lény. Durva, szűkkeblű helyi isten volt, erőszakos és vérszomjas, akik megígérte követőinek, hogy nekik adja a "tejjel-mézzel" folyó országot, és felszólította őket, hogy lakóit irtsák ki. Eredeti jellemvonásaiból a sok átdolgozás ellenére is a bibliai elbeszélésekben ennyi megmaradt. Nem is biztos, hogy vallása valóságos monoteizmus volt, vagyis hogy más népek istenségeinek isteni voltát nem ismerte el. Hívei valószínűleg beérték annyival, hogy saját istenüket hatalmasabbnak hitték minden más istenségnél. A nép másik részének az egyiptomi Mózes egy más, magasabb rendű és szellemibb isteneszmét közvetített, az egyetlen és az egész világot átfogó Istenség eszméjét, aki éppolyan jóságos, mint amilyen mindenható, aki a mágiát és szertartásokat megveti, az ember legfőbb céljául pedig az igaz és igazságos életet tűzi ki.
Hogy a levitáknak mennyi részük volt a mózesi istenkép végleges győzelmében Jahve felett, azt ma már nem tudjuk megállapítani. Ezeknek a kadesi kompromisszum keletkezésének idején síkraszálltak Mózesért, minthogy élénken élt még emlékezetükben uruk alakja, akinek kísérői és honfitársai voltak. A további századokban egybeolvadtak a néppel meg a papsággal, és a papságnak az lett a legfontosabb feladata, hogy a szertartásokat kialakítsa, és felügyeljen rájuk, valamint, hogy a szent iratokat megőrizze, és saját szándékainak megfelelően feldolgozza. Később a próféták fáradozásainak tartós eredménye volt; tanításaik, melyekkel a régi hitet visszaállították, a zsidó vallás maradandó tartalmává lettek.
Jahve biztosan nem hasonlított Mózes istenéhez. Aton pacifista volt, akárcsak földi képviselője, Ehnaton fáraó, aki tétlenül nézte, hogyan hullik szét az őseitől szerzett hatalmas világbirodalom. Egy olyan népnek, amely éppen arra készült, hogy erőszakkal szerezzen magának új hazát, Jahve határozottan jobban megfelelt. És egyáltalán, mindaz, ami Mózes istenében tiszteletet érdemelt, felfoghatatlan volt a primitív néptömeg számára. A papi ábrázolás folytonosságot akart teremteni a maga kora és a mózesi őskor között, éppen azt akarja letagadni, hogy a mózesi törvényhozás és a későbbi zsidó vallás között szakadék tátong, melyet egy ideig a Jahve-kultusz töltött ki, és amely csak később, lassan tűnt el teljesen.
2008. április 28., hétfő
Az egyiptomi Mózes I.
S. Freud is felvetette Mózes egyiptomi származásának gondolatát. A héber Mosé név annyit tesz: "a vízből kihúzott", azonban igen kétséges, hogy egy egyiptomi királylány zsidó eredetű nevet adjon a talált csecsemőnek. Az egyiptomi nyelvben a "Mose" szó, amely gyermeket jelent, rövidített formája az "Amon-mose", azaz "Amon-gyermek", vagy "Amon által adott gyermek" kifejezéseknek. Ilyen elven a "Tut-mose" (Thotmesz) és a "Ra-mose" (Ramszesz) nevek is hasonló szókapcsolatokból eredhetnek. Levonható-e ebből az a következtetés, hogy a zsidó nép vezére maga is egyiptomi lett volna?
"De mi indíthatott volna arra egy előkelő egyiptomit - talán királyfit, papot vagy magas állású tisztviselőt -, hogy egy bevándorolt, alacsonyabb kultúrájú idegen embercsoport élére álljon, és velük az országot elhagyja?" - teszi fel a csöppet sem költői kérdést Freud. Mózes ugyanis az Egyiptomban letelepedett zsidóságnak nemcsak politikai vezére volt, hanem törvényhozója és vallásalapítója is egyben. Ez az új hit csak egy istent ismer el, aki mindenható, megközelíthetetlen; látását nem viseli el az ember, nem szabad róla képet készíteni, még a nevét sem kimondani.
Az egyiptomi vallásban a különböző eredetű és hatalmú istenségek egész seregével találkozunk, legtöbbjük a helyi kultuszból származik, abból az időből, amikor az ország számos tartományra tagolódott. Az Új Birodalom virágkorában Théba város főistenét Amon-Rének hívják, amely összetételben az első rész a kosfejű városistent jelenti, míg Ré az Onból (Héliopolisz héber neve; az ókori Alsó-Egyiptom politikai és vallási központja; az Aton- és Ré-kultusz innen indult el) való, karvalyfejű napisten neve. Lehetséges, hogy a monoteizmus, amit Mózes a zsidóságnak adott, mégis az ő saját vallása volt, ha nem is az egyiptomi, de mégis egy az egyiptomi vallások közül.
A dicsőséges tizennyolcadik dinasztia uralkodása idején, amely alatt Egyiptom világbirodalom lett, Kr.e. 1370 táján egy fiatal fáraó került a trónra, akit előbb apja nyomán IV. Amenhotepnek hívtak, később azonban nevet változtatott. Ez a király - tudomásunk szerint elsőként az írott történelemben - megkísérelte a monoteizmus bevezetését az évezredes hagyományokkal szemben; intézkedésével megszületett a vallási türelmetlenség is. Amenhotep (Ehnaton) sohasem tagadta meg On napisten kultuszát; az Atonhoz írt két himnuszában, melyeket a sziklasírok feliratai őriztek meg számunkra, olyan bensőségesen dicsőíti a Napot, minden élőlény teremtőjét és fenntartóját, amilyen érzéssel csak több évszázaddal később, a Jahve tiszteletére írt zsoltárokban találkozhatunk. Feltűnőek tartalmi hasonlóságai a 104. zsoltárhoz:
Vessük össze Ehnaton (IV. Amenhotep) naphimnuszának néhány részletét a 104. zsoltár válogatott verseivel:
…Megjelensz szépségesen az ég látóhatárán, te élő nap, aki legelőször éltél!
2a Fenségbe és ékességbe öltöztél, a fényességet, mint köntöst vetted magadra.
Feljössz a keleti látóhatáron, szépségeddel betöltesz minden országot. Szép vagy, nagy vagy,
2b Kifeszíted az égboltozatot, mint a sátor-ponyvát, 3 és az égi vizek fölé építed hajlékodat. …szelek szárnyain jársz.
magasan ragyogsz minden ország fölött. Sugaraid átölelik az országokat, a legtávolabbi határáig mindannak, amit teremtettél…
1 …Uram, és Istenem, te mindennél magasztosabb vagy! 5 Biztos alapra állítottad a földet, hogy meg ne inogjon sohasem.
Ha lemégy a nyugati látóhatáron, a föld sötét lesz, mint a halál, (az emberek) szobáikban pihennek betakart fejjel, egyikük szeme nem látja a másikat, ellophatják tőlük észrevétlenül a fejük alá tett holmijukat.
20 Sötétséget rendelsz és leszáll az éjszaka: ebben mozognak az erdő vadjai,
Az oroszlánok előjönnek barlangjukból és harapnak a kígyók. Sötétség uralkodik és hallgat a föld, mert teremtőjük pihenni tért a látóhatár alá.
21 prédáért ordítanak az oroszlánkölykök, s eledelt kérnek maguknak Istentől.
Világos lesz a földön, ha újra feltűnsz a látóhatáron és mint a nap ragyogsz egész nap. Tovatűnik a sötétség, ha megjelennek sugaraid, és örül a két ország. (Felső- és Alsó-Egyiptom)
22 Ha felkél a nap, összegyűlnek, nyugalomra térnek tanyájukon.
(Az emberek) fölébrednek, lábukra állnak, mert te fölkelted őket. Megmosakszanak és felöltöznek, (kitárt) karral magasztalnak téged, ki előtűntél, és az egész földön végzi mindenki a maga munkáját.
23 Az ember kimegy dolgozni, és munkáját végzi egészen estig.
Minden állat elégedett azzal, amit legelhet, a fák és a növények zöldellnek, a madarak fölrepülnek fészkükről, szárnyaik téged dicsérnek. A vadállatok ugrálnak, a madarak repdesnek mindnyájan; élnek, mert te feltűntél előttük.
14 Füvet sarjasztasz az állatoknak, és növényeket az ember szolgálatára… 16 Jóllaknak az Úr fái… 17 fészket raknak rajtuk a verebek, és fölöttük tanyázik a gólya. 18 A magas hegyek a szarvasok, a szirtek a borzok menedéke.
A hajók fel és alá járnak a folyón, minden út járható, mert te előtűntél. A folyó halai ugrálnak előtted, mert sugaraid a tenger mélyére is lehatolnak…
26 Itt hajók szelik át, amott a Leviatán, melyet arra alkottál, hogy játékát űzze benne. 25 Itt a tenger: nagy és tágas, nyüzsög benne a számtalan hüllő, apró és nagy állat egyaránt.
Mily számtalanok a te műveid: az ember előtt rejtve vannak, ó egyetlen isten, akin kívül nincs több!
24a Uram, milyen nagyok a te műveid! Bölcsességgel teremtetted valamennyit,
Te teremtetted tetszésed szerint a földet, te egyedül, az embereket, a nyájakat és mindenféle állatot, mindent, ami lábain jár a földön és mindent, ami a magasban röpköd szárnyaival,
24b és alkotásaid betöltötték a földet. 10 A forrásokat a völgyekbe ereszted… 11 Belőlük iszik a mező minden vadja, s oltják szomjukat a vadszamarak. 12 Fölöttük tanyáznak az égi madarak, és az ágak közt hallatják hangjukat.
Szíria és Núbia hegyvidékét és Egyiptom síkságát.
13 Hajlékodból öntözöd a hegyeket, és műveid gyümölcséből táplálod a földet.
Te mindenkit a maga helyére állítottál, megteremtettél mindent, amire szükségük van, mindenkinek megvan a tápláléka
27 Mindezek tőled várják, hogy idejében megadd nekik eledelüket. 28 Ha adsz nekik, felszedik, ha megnyitod kezedet, jóllaknak javaiddal.
és ki van mérve az életkora.
29 …ha lélegzetüket megvonod, elenyésznek, és porrá lesznek ismét.
És egy jelentős különbség a végére:
Az emberek nyelve különbözőképpen beszél, különböző az alkatuk, a bőrük színe is más-más: így különböztetted meg egymástól a népeket! …
35 Vesszenek el a bűnösök a földről, és ne legyenek többé az istentelenek!
Ahogy az később Nagy Péter cár vagy Kemál Atatürk esetében történt, a fáraó elhatározta, hogy új fővárost alapít, távol a hagyományok védelmezőitől, olyan lakók számára, akik benne látták érvényesülésük biztosítóját. Ezt a várost Memphisz és Théba között félúton, a mai Tell-el-Amarna nevű falu mellett kezdte el építeni; olyan helyen, ahol a sziklák, amelyek a sírok építésére is szolgáltak, a Nílustól keletre feküdtek. Ez is egyfajta szakítás volt a hagyománnyal, hiszen a holtak birodalma a nyugati parton volt. Aton Horizontja (Ahet-Aton) lett az új város neve.
Amon papjainak ellenkezése annyira kiéleződött, hogy a király megváltoztatta a nevét is, Ehnatonnak ("az elégedett isten") hívatta magát. Az Aton vallás nem lehetett népszerű, valószínűleg a királyra és szűk körére korlátozódott csupán. Homályos körülmények közötti halála után vejét, Tutankatont kényszerítették, hogy térjen vissza Thébába, és nevében az Aton istennevet Amonnal cserélje fel. Az Aton vallást megdöntötték, székhelyét feldúlták és kifosztották. Ehnaton uralkodása csupán tizenhét évig tartott, halála után az "eretnek fáraó" emlékét is megvetéssel sújtották.
Az Aton-vallásból hiányzott minden mitikus, mágikus és varázslatos elem. Ehnaton tudni sem akart a pokolról, melynek borzalmai ellen varázsigékkel kell védekeznie az embernek. "Tűzre vetett minden varázslatot; dzsinnek, szellemek, kísértetet, szörnyek, félistenek és maga Ozirisz, a halottak istene, teljes udvartartásával egyetemben máglyára került, és a lángokban hamuvá lett." Nem engedett faragott képet készíteni Atonnak.
Ha Mózes egyiptomi volt, és ha saját vallását adta a zsidóknak, akkor ez csakis az Aton-vallás lehetett. Az egyiptomi Aton (vagy Atum) név nemcsak véletlenül hasonlít hangzásában a héber Adonáj és a szíriai Adonisz istennevekhez, hanem ősidőktől való nyelvi és értelmi közösség folytán. A héber hitvallás, a Smá Jiszrael így is fordítható: Halljad Izrael, a mi istenünk Aton, egyetlenegy.
A szigorú monoteizmus hasonlósága mellett így könnyebben érthető az a rejtély, hogy a zsidó vallás miért nem akart tudni a túlvilágról és a halál utáni életről, noha ez az egyistenhittel összeegyeztethető lett volna. Hérodotosz közli azt a tényt, hogy a körülmetélés szokása Egyiptomban már régóta honos volt, és adatait a múmiák, valamint a falakon és a sírokban talált ábrázolások is megerősítik. Ha továbbra is feltételezzük, hogy Mózes magas állású férfi volt (a királyi család tagja), Ehnaton környezetében élve meggyőződéses híve lehetett az új vallásnak. A király halála után és a reakció megszilárdulásával reményei és kilátásai megsemmisültek. Ha nem akarta megtagadni hitét, el kellett hagynia Egyiptomot. Ebben a kényszerhelyzetben egy rendkívüli megoldást talált: új birodalmat alapítani egy új nép közreműködésével, akiket megajándékozott az Egyiptomban meggyalázott vallással. A zsidó nép élére állt és megszervezte kivonulásukat.
E felfogás alapján az egyiptomi kivonulás a Kr.e. 1358 és 1350 közötti időszakban történhetett, mielőtt az interregnumokban szokásos anarchia után Horemheb visszaállította volna az államhatalmat. Hérodotosz, aki Kr.e. 450-ben Egyiptomban járt, úti beszámolójában sok olyan elemet közöl az egyiptomiakról, amelyek meglepő hasonlóságot mutatnak a későbbi zsidósággal:
"Általában minden tekintetben jámborabbak, mint a többi emberek, akiktől már csak némely szokásuk folytán is elkülönülnek. Így például a körülmetélés révén is, amelyet ők vezettek be elsőnek, éspedig tisztasági okokból. Továbbá a disznóktól való irtózásukkal, ami bizonyára avval függ össze, hogy Sét egy fekete disznó alakjában sebezte meg Horuszt… Ezért egy egyiptomi férfi vagy nő sohasem csókolna meg egy görögöt. Nem használná kését, nyársát vagy üstjét, vagy nem ennék a különben tiszta ökörnek a húsából, ha azt görög késsel vágták le… Gőgös korlátoltsággal néznek le a többi népekre, amelyek tisztátalanok, s nem állnak olyan közel az istenekhez, mint ők."
"De mi indíthatott volna arra egy előkelő egyiptomit - talán királyfit, papot vagy magas állású tisztviselőt -, hogy egy bevándorolt, alacsonyabb kultúrájú idegen embercsoport élére álljon, és velük az országot elhagyja?" - teszi fel a csöppet sem költői kérdést Freud. Mózes ugyanis az Egyiptomban letelepedett zsidóságnak nemcsak politikai vezére volt, hanem törvényhozója és vallásalapítója is egyben. Ez az új hit csak egy istent ismer el, aki mindenható, megközelíthetetlen; látását nem viseli el az ember, nem szabad róla képet készíteni, még a nevét sem kimondani.
Az egyiptomi vallásban a különböző eredetű és hatalmú istenségek egész seregével találkozunk, legtöbbjük a helyi kultuszból származik, abból az időből, amikor az ország számos tartományra tagolódott. Az Új Birodalom virágkorában Théba város főistenét Amon-Rének hívják, amely összetételben az első rész a kosfejű városistent jelenti, míg Ré az Onból (Héliopolisz héber neve; az ókori Alsó-Egyiptom politikai és vallási központja; az Aton- és Ré-kultusz innen indult el) való, karvalyfejű napisten neve. Lehetséges, hogy a monoteizmus, amit Mózes a zsidóságnak adott, mégis az ő saját vallása volt, ha nem is az egyiptomi, de mégis egy az egyiptomi vallások közül.
A dicsőséges tizennyolcadik dinasztia uralkodása idején, amely alatt Egyiptom világbirodalom lett, Kr.e. 1370 táján egy fiatal fáraó került a trónra, akit előbb apja nyomán IV. Amenhotepnek hívtak, később azonban nevet változtatott. Ez a király - tudomásunk szerint elsőként az írott történelemben - megkísérelte a monoteizmus bevezetését az évezredes hagyományokkal szemben; intézkedésével megszületett a vallási türelmetlenség is. Amenhotep (Ehnaton) sohasem tagadta meg On napisten kultuszát; az Atonhoz írt két himnuszában, melyeket a sziklasírok feliratai őriztek meg számunkra, olyan bensőségesen dicsőíti a Napot, minden élőlény teremtőjét és fenntartóját, amilyen érzéssel csak több évszázaddal később, a Jahve tiszteletére írt zsoltárokban találkozhatunk. Feltűnőek tartalmi hasonlóságai a 104. zsoltárhoz:
Vessük össze Ehnaton (IV. Amenhotep) naphimnuszának néhány részletét a 104. zsoltár válogatott verseivel:
…Megjelensz szépségesen az ég látóhatárán, te élő nap, aki legelőször éltél!
2a Fenségbe és ékességbe öltöztél, a fényességet, mint köntöst vetted magadra.
Feljössz a keleti látóhatáron, szépségeddel betöltesz minden országot. Szép vagy, nagy vagy,
2b Kifeszíted az égboltozatot, mint a sátor-ponyvát, 3 és az égi vizek fölé építed hajlékodat. …szelek szárnyain jársz.
magasan ragyogsz minden ország fölött. Sugaraid átölelik az országokat, a legtávolabbi határáig mindannak, amit teremtettél…
1 …Uram, és Istenem, te mindennél magasztosabb vagy! 5 Biztos alapra állítottad a földet, hogy meg ne inogjon sohasem.
Ha lemégy a nyugati látóhatáron, a föld sötét lesz, mint a halál, (az emberek) szobáikban pihennek betakart fejjel, egyikük szeme nem látja a másikat, ellophatják tőlük észrevétlenül a fejük alá tett holmijukat.
20 Sötétséget rendelsz és leszáll az éjszaka: ebben mozognak az erdő vadjai,
Az oroszlánok előjönnek barlangjukból és harapnak a kígyók. Sötétség uralkodik és hallgat a föld, mert teremtőjük pihenni tért a látóhatár alá.
21 prédáért ordítanak az oroszlánkölykök, s eledelt kérnek maguknak Istentől.
Világos lesz a földön, ha újra feltűnsz a látóhatáron és mint a nap ragyogsz egész nap. Tovatűnik a sötétség, ha megjelennek sugaraid, és örül a két ország. (Felső- és Alsó-Egyiptom)
22 Ha felkél a nap, összegyűlnek, nyugalomra térnek tanyájukon.
(Az emberek) fölébrednek, lábukra állnak, mert te fölkelted őket. Megmosakszanak és felöltöznek, (kitárt) karral magasztalnak téged, ki előtűntél, és az egész földön végzi mindenki a maga munkáját.
23 Az ember kimegy dolgozni, és munkáját végzi egészen estig.
Minden állat elégedett azzal, amit legelhet, a fák és a növények zöldellnek, a madarak fölrepülnek fészkükről, szárnyaik téged dicsérnek. A vadállatok ugrálnak, a madarak repdesnek mindnyájan; élnek, mert te feltűntél előttük.
14 Füvet sarjasztasz az állatoknak, és növényeket az ember szolgálatára… 16 Jóllaknak az Úr fái… 17 fészket raknak rajtuk a verebek, és fölöttük tanyázik a gólya. 18 A magas hegyek a szarvasok, a szirtek a borzok menedéke.
A hajók fel és alá járnak a folyón, minden út járható, mert te előtűntél. A folyó halai ugrálnak előtted, mert sugaraid a tenger mélyére is lehatolnak…
26 Itt hajók szelik át, amott a Leviatán, melyet arra alkottál, hogy játékát űzze benne. 25 Itt a tenger: nagy és tágas, nyüzsög benne a számtalan hüllő, apró és nagy állat egyaránt.
Mily számtalanok a te műveid: az ember előtt rejtve vannak, ó egyetlen isten, akin kívül nincs több!
24a Uram, milyen nagyok a te műveid! Bölcsességgel teremtetted valamennyit,
Te teremtetted tetszésed szerint a földet, te egyedül, az embereket, a nyájakat és mindenféle állatot, mindent, ami lábain jár a földön és mindent, ami a magasban röpköd szárnyaival,
24b és alkotásaid betöltötték a földet. 10 A forrásokat a völgyekbe ereszted… 11 Belőlük iszik a mező minden vadja, s oltják szomjukat a vadszamarak. 12 Fölöttük tanyáznak az égi madarak, és az ágak közt hallatják hangjukat.
Szíria és Núbia hegyvidékét és Egyiptom síkságát.
13 Hajlékodból öntözöd a hegyeket, és műveid gyümölcséből táplálod a földet.
Te mindenkit a maga helyére állítottál, megteremtettél mindent, amire szükségük van, mindenkinek megvan a tápláléka
27 Mindezek tőled várják, hogy idejében megadd nekik eledelüket. 28 Ha adsz nekik, felszedik, ha megnyitod kezedet, jóllaknak javaiddal.
és ki van mérve az életkora.
29 …ha lélegzetüket megvonod, elenyésznek, és porrá lesznek ismét.
És egy jelentős különbség a végére:
Az emberek nyelve különbözőképpen beszél, különböző az alkatuk, a bőrük színe is más-más: így különböztetted meg egymástól a népeket! …
35 Vesszenek el a bűnösök a földről, és ne legyenek többé az istentelenek!
Ahogy az később Nagy Péter cár vagy Kemál Atatürk esetében történt, a fáraó elhatározta, hogy új fővárost alapít, távol a hagyományok védelmezőitől, olyan lakók számára, akik benne látták érvényesülésük biztosítóját. Ezt a várost Memphisz és Théba között félúton, a mai Tell-el-Amarna nevű falu mellett kezdte el építeni; olyan helyen, ahol a sziklák, amelyek a sírok építésére is szolgáltak, a Nílustól keletre feküdtek. Ez is egyfajta szakítás volt a hagyománnyal, hiszen a holtak birodalma a nyugati parton volt. Aton Horizontja (Ahet-Aton) lett az új város neve.
Amon papjainak ellenkezése annyira kiéleződött, hogy a király megváltoztatta a nevét is, Ehnatonnak ("az elégedett isten") hívatta magát. Az Aton vallás nem lehetett népszerű, valószínűleg a királyra és szűk körére korlátozódott csupán. Homályos körülmények közötti halála után vejét, Tutankatont kényszerítették, hogy térjen vissza Thébába, és nevében az Aton istennevet Amonnal cserélje fel. Az Aton vallást megdöntötték, székhelyét feldúlták és kifosztották. Ehnaton uralkodása csupán tizenhét évig tartott, halála után az "eretnek fáraó" emlékét is megvetéssel sújtották.
Az Aton-vallásból hiányzott minden mitikus, mágikus és varázslatos elem. Ehnaton tudni sem akart a pokolról, melynek borzalmai ellen varázsigékkel kell védekeznie az embernek. "Tűzre vetett minden varázslatot; dzsinnek, szellemek, kísértetet, szörnyek, félistenek és maga Ozirisz, a halottak istene, teljes udvartartásával egyetemben máglyára került, és a lángokban hamuvá lett." Nem engedett faragott képet készíteni Atonnak.
Ha Mózes egyiptomi volt, és ha saját vallását adta a zsidóknak, akkor ez csakis az Aton-vallás lehetett. Az egyiptomi Aton (vagy Atum) név nemcsak véletlenül hasonlít hangzásában a héber Adonáj és a szíriai Adonisz istennevekhez, hanem ősidőktől való nyelvi és értelmi közösség folytán. A héber hitvallás, a Smá Jiszrael így is fordítható: Halljad Izrael, a mi istenünk Aton, egyetlenegy.
A szigorú monoteizmus hasonlósága mellett így könnyebben érthető az a rejtély, hogy a zsidó vallás miért nem akart tudni a túlvilágról és a halál utáni életről, noha ez az egyistenhittel összeegyeztethető lett volna. Hérodotosz közli azt a tényt, hogy a körülmetélés szokása Egyiptomban már régóta honos volt, és adatait a múmiák, valamint a falakon és a sírokban talált ábrázolások is megerősítik. Ha továbbra is feltételezzük, hogy Mózes magas állású férfi volt (a királyi család tagja), Ehnaton környezetében élve meggyőződéses híve lehetett az új vallásnak. A király halála után és a reakció megszilárdulásával reményei és kilátásai megsemmisültek. Ha nem akarta megtagadni hitét, el kellett hagynia Egyiptomot. Ebben a kényszerhelyzetben egy rendkívüli megoldást talált: új birodalmat alapítani egy új nép közreműködésével, akiket megajándékozott az Egyiptomban meggyalázott vallással. A zsidó nép élére állt és megszervezte kivonulásukat.
E felfogás alapján az egyiptomi kivonulás a Kr.e. 1358 és 1350 közötti időszakban történhetett, mielőtt az interregnumokban szokásos anarchia után Horemheb visszaállította volna az államhatalmat. Hérodotosz, aki Kr.e. 450-ben Egyiptomban járt, úti beszámolójában sok olyan elemet közöl az egyiptomiakról, amelyek meglepő hasonlóságot mutatnak a későbbi zsidósággal:
"Általában minden tekintetben jámborabbak, mint a többi emberek, akiktől már csak némely szokásuk folytán is elkülönülnek. Így például a körülmetélés révén is, amelyet ők vezettek be elsőnek, éspedig tisztasági okokból. Továbbá a disznóktól való irtózásukkal, ami bizonyára avval függ össze, hogy Sét egy fekete disznó alakjában sebezte meg Horuszt… Ezért egy egyiptomi férfi vagy nő sohasem csókolna meg egy görögöt. Nem használná kését, nyársát vagy üstjét, vagy nem ennék a különben tiszta ökörnek a húsából, ha azt görög késsel vágták le… Gőgös korlátoltsággal néznek le a többi népekre, amelyek tisztátalanok, s nem állnak olyan közel az istenekhez, mint ők."
2008. április 27., vasárnap
Freud valláskritikája II.
A felebaráti szeretet azonban korántsem érdemli meg azt a gúnyt, amellyel Freud illeti. Ha valóban azt követelné ez a parancs, hogy ugyanúgy érezzünk teljesen idegenek iránt, s ugyanúgy viselkedjünk velük, mint közeli hozzátartozóinkkal, akkor nyilvánvalóan értelmetlen parancs volna. De sem Jézus, sem Szent Pál nem gondolt ilyesmire. A családtagok iránti szeretet, a hitvesi szeretet - amiről Freud beszél -, s az evangéliumi általános szeretet két különböző dolog. A családtagjaink iránti szeretet természetesen meg kell, hogy feleljen az általános etikai követelményeknek, amelyeket elfogadunk, de ez a viszony alapjában véve nem erkölcsi, hanem biológiai vagy érzelmi. Egy férfi vagy nő nem azért "szereti" a párját, mert az erkölcsi parancs, hanem mert erre ösztönzi az erósz. S a gyermekei iránti szeretet sem erkölcsi indíttatású, hanem nárcisztikus eredetű.
A keresztény emberszeretet azonban teljességgel erkölcsi természetű. Nem azt kívánja, hogy egy szintre helyezzük a csavargókat vagy kéjgyilkosokat az élettársunkkal vagy gyermekeinkkel, hogy ugyanolyan gyöngédek legyünk velük, mint a mieinkkel, hanem azt, hogy bennük is lássuk meg az embert, aki szintén szeretne élni és boldog lenni, amint mi, s akiknek ugyanannyi joguk van erre, mint nekünk. S ennek nem mond ellent, hogy a közösség érdekében esetleg bizonyos intézkedésekre szorulhatunk velük szemben. Csak az a fontos, hogy pártatlanul viselkedjünk, vagyis ugyanolyan mértéket alkalmazzunk velük szemben, mint amilyeneket joggal megkövetelnénk magunk számára, ha mi volnánk az ő helyükben. Abban téved Freud, hogy ugyanolyan szintre helyezi az általános felebaráti szeretetet, mint a rovarok, giliszták vagy viperák iránti érzéseinket, amelyek szintén Isten teremtményei.
A mélylélektannal folytatott párbeszéd egyik legnagyobb nehézsége, hogy nyomban a projekció gyanújába keveredik minden esetleges ellenvetés: nem más, mint a kiábrándító és kényelmetlen felvilágosítással szemben egyébként is várható ellenállás. Könnyen visszautasíthatók az ellenérvek azzal, hogy csupán az elhárítási stratégia részei.
A szokásos pszichoanalitikus szituációval ellentétben, amelyben maga a beteg is részt vesz saját lelkiállapotának az értelmezésében, ezzel segítve az analitikus munkáját, Freud kritikájában a vallás, a filozófia és az erkölcs merőben csak a vizsgálat tárgya. Az analitikus beszélgetést felváltja a távolságtartó rekonstrukció. Már kész az ítélet, mielőtt még szóhoz juthatna a hívő vagy a filozófus. Igaz ugyan, hogy vallási (mindenekelőtt zsidó-keresztény) tanúságokra hivatkozik Freud, ám ezeket csakis az analitikus szempontjai szerint elemzi, anélkül, hogy nyilatkozhatnék a hívő, hogy az ő véleménye szerint helyesen értelmezték-e. Ha elsietett elhárítással válaszolnak a vallás képviselői - mint például korábban, de itt-ott még napjainkban is a pánszexualizmus vádjával - csak alátámasztják a gyanút, hogy merő félelmi reakció ez, attól tartva, hogy a vallás legbenső valóságáról rántja le a leplet a freudi kritika.
Amikor Freud meg akarja érteni az ember reményeit és kötelességeit, akkor mindenekelőtt visszatekint, azzal a szándékkal, hogy a lelki energiák múltbeli konstellációjából vezesse le azokat. Így a lelkiismeret követelményei merőben a külső parancsok és tilalmak belsővé válásának bizonyulnak. Természetesen elegendő bizonyítékunk van arra nézve, hogy ezek is, s hogy a vallási nevelés gyakran félelemkeltő eszköz.
Másrészt jogosan tehető fel a kérdés, hogy jól értelmezzük-e az erkölcsi kultúrát, ha csak kényszeredett óvintézkedésnek tartjuk, az eredeti ösztönszükségletek és a kultúra által ránk rótt lemondások közötti kompromisszumnak. Nem szól-e nagyon sok érv amellett, hogy éppen az ragadja meg az ember lelkiismeretét, ami elengedhetetlen érték számára? Ami végső értelmességgel ajándékozza meg életét? Nem megy-e veszendőbe az emberi tapasztalatok rangsora, ha a boldogságvágy sokszínűségét és gazdagságát az élvezet és a kínkerülés egységes kategóriáira vezetjük vissza? Valóban csupán primitív projekcióként fogható-e fel az erkölcsi meggyőződés ráirányultsága Istenre, vagy inkább annak a kifejezéseként, hogy úgy élik át az emberek létüket, mint akik közösségre és abszolút jövőre vannak utalva, amellyel azonban már maguk nem rendelkeznek? Nem különbözteti-e meg nap mint nap az emberi tapasztalás azokat az értékeket, amelyek azért szépek, mert elmúlnak, azoktól az értékektől, amelyek olyan szépek, hogy nem múlhatnak el soha, s nem is kívánhatjuk, hogy elmúljanak, mert nem terhelik meg lelkünket?
Ha Freud vigasztalásként értelmezi a vallást, csak infantilis és illuzórikus vigasztalást ért rajta. A valóságelv és a kívánsággondolkodás föloldhatatlan összeütközésbe kerül egymással, amikor a világ átfogó értelmezéséről van szó. "Abban a pillanatban, amikor az élet értelmét és értékét kutatja valaki, beteg…" - írja Marie Bonaparte hercegnőnek 1937. augusztus 13-án. Helyesen értékeli-e azonban a vallást egy ilyen kváziorvosi diagnózis? Nem tartozik-e az emberi kultúra lényegéhez, hogy az emberiség nem hajlandó beletörődni abba, hogy a világ értelmetlen? Nem ez a vonakodás-e a kultúra mozgatóereje? Ha viszont valaki Freud módjára éppen ebből következtet arra, hogy maga a kultúra is illúzió, akkor jogosan kérdezhető tőle, vajon milyen tevékenységet fejt ki, amikor bírája a kultúrát? Nem kellene-e legalábbis abból a szempontból legitimálnia a vallásokat, hogy ébren tartják a vágyat az abszolút jövő iránt, amelyben egybeesik a kívánság és a realitás? Csak infantilis dacolás volna-e, hogy újból és újból az élet ígéretére hivatkoznak az emberek, s nem engedik át magukat a teljes kiábrándulásnak? A hívő embernek is meg kell tanulnia együtt élnie a gyanúval - éppen akkor, ha felelősséggel vállalja hitét, s nem menekül konok bizonygatásokba.
A freudi kritika a "realitáson" és a "tapasztaláson" áll vagy bukik. Gyakran úgy tűnik, mintha Freud számára teljesen egyértelmű fogalmak lennének, mintha csupán hivatkoznunk kellene az objektív "valóságra", hogy tudjuk miben különbözik tőle a képzelőerő puszta "elképzelése". Abban, amit „tapasztalásnak mondunk, benne rejlik mindig az a mód is, ahogyan értelmezzük a valóságot: kivétel nélkül mindig előzetes valóságfelfogásunk irányítja észlelésünket és tapasztalásunkat. A legnagyobb naivitásra vall, puszta tényekről (bruta facta) beszélni: mindig saját előfeltevéseink alkotják a hátteret, amely lehetővé teszi tények és összefüggések megragadását. A tárgyi-érzéki észlelésen, az empirikus tapasztaláson kívül létezik a "transzcendentális tapasztalás" is, amelyben nem a valóság egyik vagy másik részéről szerzünk tudomást, hanem a valóságról mint valóságról. Nem másról van itt szó, mint a minden tudatos aktust kísérő öntudatról, amely által utólagos megfigyelés vagy befelé fordulás nélkül tudunk önmagunkról, az egzisztencia jelentéséről, a létről mint létről. A valóság és a látszat megkülönböztetésének, az illúzióról való beszédnek lehetőségi feltétele, hogy minden megkülönböztetést és beszédet megelőzően eleve tudomást szereztünk a valóságról a transzcendentális tapasztalatokban.
Vitathatatlan, hogy a vallásos tudat is elfojthat tapasztalatokat, hogy szemet hunyhat a valóság - főként a rossz, a gonosz, a szenvedés realitása - fölött, hogy nem hajlandó tudomásul venni a hit megértetésének a nehézségeit, a vallások történelmi mulasztásait és felelősségét. A hit elsőrendű teljesítménye mégiscsak az, hogy olyan valóságfelfogást hoz létre, amelyben lehetségessé válik a valóság teljesebb tapasztalása. Korunkban kiváltképpen azért problematikus ez, mert megszűnt az a homogén kulturális közeg, amelyben mindenki ugyanannak az értelmezési tradíciónak volt a részese. Világunknak különféle olvasatai vannak, s Freud szándéka ellenére exkluzív világnézetté válnék a pszichoanalízis, ha tagadná a különféle olvasatok jogosultságát.
Nem von le semmit a vallás értékéből, hogy köze van a fantáziához: fantázia nélkül nincs kreativitás, enélkül pedig tudományos előrehaladás, de még egyszerű tudományos kutatás sem. Az igazán döntő sokkal inkább az, hogy milyen komoly élethelyzetekben nyúl a vallás elképzeléseihez. Fikciók is beigazolódhatnak, kiváltképpen akkor, ha bizonyos egyéni és közösségi élethelyzetekben mellőzhetetlen és semmivel sem pótolható szimbolikus értelmezésnek bizonyulnak.
A keresztény emberszeretet azonban teljességgel erkölcsi természetű. Nem azt kívánja, hogy egy szintre helyezzük a csavargókat vagy kéjgyilkosokat az élettársunkkal vagy gyermekeinkkel, hogy ugyanolyan gyöngédek legyünk velük, mint a mieinkkel, hanem azt, hogy bennük is lássuk meg az embert, aki szintén szeretne élni és boldog lenni, amint mi, s akiknek ugyanannyi joguk van erre, mint nekünk. S ennek nem mond ellent, hogy a közösség érdekében esetleg bizonyos intézkedésekre szorulhatunk velük szemben. Csak az a fontos, hogy pártatlanul viselkedjünk, vagyis ugyanolyan mértéket alkalmazzunk velük szemben, mint amilyeneket joggal megkövetelnénk magunk számára, ha mi volnánk az ő helyükben. Abban téved Freud, hogy ugyanolyan szintre helyezi az általános felebaráti szeretetet, mint a rovarok, giliszták vagy viperák iránti érzéseinket, amelyek szintén Isten teremtményei.
A mélylélektannal folytatott párbeszéd egyik legnagyobb nehézsége, hogy nyomban a projekció gyanújába keveredik minden esetleges ellenvetés: nem más, mint a kiábrándító és kényelmetlen felvilágosítással szemben egyébként is várható ellenállás. Könnyen visszautasíthatók az ellenérvek azzal, hogy csupán az elhárítási stratégia részei.
A szokásos pszichoanalitikus szituációval ellentétben, amelyben maga a beteg is részt vesz saját lelkiállapotának az értelmezésében, ezzel segítve az analitikus munkáját, Freud kritikájában a vallás, a filozófia és az erkölcs merőben csak a vizsgálat tárgya. Az analitikus beszélgetést felváltja a távolságtartó rekonstrukció. Már kész az ítélet, mielőtt még szóhoz juthatna a hívő vagy a filozófus. Igaz ugyan, hogy vallási (mindenekelőtt zsidó-keresztény) tanúságokra hivatkozik Freud, ám ezeket csakis az analitikus szempontjai szerint elemzi, anélkül, hogy nyilatkozhatnék a hívő, hogy az ő véleménye szerint helyesen értelmezték-e. Ha elsietett elhárítással válaszolnak a vallás képviselői - mint például korábban, de itt-ott még napjainkban is a pánszexualizmus vádjával - csak alátámasztják a gyanút, hogy merő félelmi reakció ez, attól tartva, hogy a vallás legbenső valóságáról rántja le a leplet a freudi kritika.
Amikor Freud meg akarja érteni az ember reményeit és kötelességeit, akkor mindenekelőtt visszatekint, azzal a szándékkal, hogy a lelki energiák múltbeli konstellációjából vezesse le azokat. Így a lelkiismeret követelményei merőben a külső parancsok és tilalmak belsővé válásának bizonyulnak. Természetesen elegendő bizonyítékunk van arra nézve, hogy ezek is, s hogy a vallási nevelés gyakran félelemkeltő eszköz.
Másrészt jogosan tehető fel a kérdés, hogy jól értelmezzük-e az erkölcsi kultúrát, ha csak kényszeredett óvintézkedésnek tartjuk, az eredeti ösztönszükségletek és a kultúra által ránk rótt lemondások közötti kompromisszumnak. Nem szól-e nagyon sok érv amellett, hogy éppen az ragadja meg az ember lelkiismeretét, ami elengedhetetlen érték számára? Ami végső értelmességgel ajándékozza meg életét? Nem megy-e veszendőbe az emberi tapasztalatok rangsora, ha a boldogságvágy sokszínűségét és gazdagságát az élvezet és a kínkerülés egységes kategóriáira vezetjük vissza? Valóban csupán primitív projekcióként fogható-e fel az erkölcsi meggyőződés ráirányultsága Istenre, vagy inkább annak a kifejezéseként, hogy úgy élik át az emberek létüket, mint akik közösségre és abszolút jövőre vannak utalva, amellyel azonban már maguk nem rendelkeznek? Nem különbözteti-e meg nap mint nap az emberi tapasztalás azokat az értékeket, amelyek azért szépek, mert elmúlnak, azoktól az értékektől, amelyek olyan szépek, hogy nem múlhatnak el soha, s nem is kívánhatjuk, hogy elmúljanak, mert nem terhelik meg lelkünket?
Ha Freud vigasztalásként értelmezi a vallást, csak infantilis és illuzórikus vigasztalást ért rajta. A valóságelv és a kívánsággondolkodás föloldhatatlan összeütközésbe kerül egymással, amikor a világ átfogó értelmezéséről van szó. "Abban a pillanatban, amikor az élet értelmét és értékét kutatja valaki, beteg…" - írja Marie Bonaparte hercegnőnek 1937. augusztus 13-án. Helyesen értékeli-e azonban a vallást egy ilyen kváziorvosi diagnózis? Nem tartozik-e az emberi kultúra lényegéhez, hogy az emberiség nem hajlandó beletörődni abba, hogy a világ értelmetlen? Nem ez a vonakodás-e a kultúra mozgatóereje? Ha viszont valaki Freud módjára éppen ebből következtet arra, hogy maga a kultúra is illúzió, akkor jogosan kérdezhető tőle, vajon milyen tevékenységet fejt ki, amikor bírája a kultúrát? Nem kellene-e legalábbis abból a szempontból legitimálnia a vallásokat, hogy ébren tartják a vágyat az abszolút jövő iránt, amelyben egybeesik a kívánság és a realitás? Csak infantilis dacolás volna-e, hogy újból és újból az élet ígéretére hivatkoznak az emberek, s nem engedik át magukat a teljes kiábrándulásnak? A hívő embernek is meg kell tanulnia együtt élnie a gyanúval - éppen akkor, ha felelősséggel vállalja hitét, s nem menekül konok bizonygatásokba.
A freudi kritika a "realitáson" és a "tapasztaláson" áll vagy bukik. Gyakran úgy tűnik, mintha Freud számára teljesen egyértelmű fogalmak lennének, mintha csupán hivatkoznunk kellene az objektív "valóságra", hogy tudjuk miben különbözik tőle a képzelőerő puszta "elképzelése". Abban, amit „tapasztalásnak mondunk, benne rejlik mindig az a mód is, ahogyan értelmezzük a valóságot: kivétel nélkül mindig előzetes valóságfelfogásunk irányítja észlelésünket és tapasztalásunkat. A legnagyobb naivitásra vall, puszta tényekről (bruta facta) beszélni: mindig saját előfeltevéseink alkotják a hátteret, amely lehetővé teszi tények és összefüggések megragadását. A tárgyi-érzéki észlelésen, az empirikus tapasztaláson kívül létezik a "transzcendentális tapasztalás" is, amelyben nem a valóság egyik vagy másik részéről szerzünk tudomást, hanem a valóságról mint valóságról. Nem másról van itt szó, mint a minden tudatos aktust kísérő öntudatról, amely által utólagos megfigyelés vagy befelé fordulás nélkül tudunk önmagunkról, az egzisztencia jelentéséről, a létről mint létről. A valóság és a látszat megkülönböztetésének, az illúzióról való beszédnek lehetőségi feltétele, hogy minden megkülönböztetést és beszédet megelőzően eleve tudomást szereztünk a valóságról a transzcendentális tapasztalatokban.
Vitathatatlan, hogy a vallásos tudat is elfojthat tapasztalatokat, hogy szemet hunyhat a valóság - főként a rossz, a gonosz, a szenvedés realitása - fölött, hogy nem hajlandó tudomásul venni a hit megértetésének a nehézségeit, a vallások történelmi mulasztásait és felelősségét. A hit elsőrendű teljesítménye mégiscsak az, hogy olyan valóságfelfogást hoz létre, amelyben lehetségessé válik a valóság teljesebb tapasztalása. Korunkban kiváltképpen azért problematikus ez, mert megszűnt az a homogén kulturális közeg, amelyben mindenki ugyanannak az értelmezési tradíciónak volt a részese. Világunknak különféle olvasatai vannak, s Freud szándéka ellenére exkluzív világnézetté válnék a pszichoanalízis, ha tagadná a különféle olvasatok jogosultságát.
Nem von le semmit a vallás értékéből, hogy köze van a fantáziához: fantázia nélkül nincs kreativitás, enélkül pedig tudományos előrehaladás, de még egyszerű tudományos kutatás sem. Az igazán döntő sokkal inkább az, hogy milyen komoly élethelyzetekben nyúl a vallás elképzeléseihez. Fikciók is beigazolódhatnak, kiváltképpen akkor, ha bizonyos egyéni és közösségi élethelyzetekben mellőzhetetlen és semmivel sem pótolható szimbolikus értelmezésnek bizonyulnak.
2008. április 26., szombat
Freud valláskritikája I.
Sigmund Freud orvos volt, s a mélylélektan megalapítójaként ismert. Műveinek egyhatodát a vallási és kulturális jelenségek elemzésének szentelte. Az argumentatív ateizmus eddig legutolsó nagy változatát dolgozta ki.
Freud újból felhívja figyelmünket a páli tanokra. Csakugyan Abbának tekintjük Istent, és a legfőbb erkölcsi törvénynek a szeretetet, vagy lelkünk mélyén továbbra is a büntető és megtorló Atya képe él, akinek tilalmát - vagy vélt tilalmát - nem szeretetből, hanem félelemből tartjuk meg? A vallás nem arra való, hogy elmeneküljünk benne a valóság elől. Mindennemű harmonizáló kísérlettel szemben emlékeznünk kell arra, hogy nem lehet olcsón békét teremteni. A mindenható és végtelenül jó Isten által semlegesíteni az élet hiábavalóságait és ürességét, a szenvedést, a gyötrelmeket és a halált. Aki Jézus Krisztus Atyjában hisz, nem gondolhatja, hogy teljesen "átlátja" életének az értelmét, mert az ilyen "belátó" értelem már nem volna az élő Isten - akit imádni lehet, és akihez imádkozni lehet. Aki Ágoston örökérvényű szavaival: "jelen van bennem, és én jelen vagyok Őbenne, mint akik megismerték és megszerették egymást." A hívő ember csak bízva merészkedhet bele az élet zavarosságába, abban a reményben, hogy ez az átláthatatlan szakadék a szeretet szakadékának bizonyul majd egyszer. A freudizmus már elérte, hogy megerősítse a hitetlenek hitét, most az a feladata, hogy megtisztítsa a hívőkét - állapítja meg P. Ricoeur. Vallás nélkül nincs jövője az emberi kultúrának. De akkor sincs jövője, ha a vallások úgy maradnak, mint amilyenek.
"Ha kételkedem az emberiség rendeltetésében, hogy a kultúra útját járva magasabb tökéletességre emelkedhet, ha életét az erósz és a halálösztön szakadatlan harcának tekintem is, amelynek kimenetele meghatározhatatlannak tűnik nekem, akkor azt hiszem, hogy ezzel nem alkati tulajdonságaimnak vagy szerzett diszpozícióimnak adtam kifejezést. Nem vagyok önkínzó, sem rosszakaratú, szívesen kívánnék valami jót magamnak és másoknak is, s sokkal szebbnek és vigasztalóbbnak találnám, ha ilyen ragyogó jövőre számíthatnánk. De ez is csak az illúzió (vágyteljesülés) és a megismerés közti összeütközés újabb esetének tűnik. Semmiképpen sem arról van szó, amit örvendetesebb vagy az élet számára kényelmesebb és előnyösebb elfogadnunk, hanem arról, ami jobban megközelíti azt a rejtélyes valóságot, ami mégiscsak van rajtunk kívül." (S. Freud: Briefe, 144. o. 1930. február 7.)
Nem feledkezhetünk meg arról, hogy az emberi tudás területének a növekedésével együtt növekszik a tudatlanságunk területe is, méghozzá alighanem exponenciálisan. A megismerés fényt derít ugyan a minket körülvevő homályra, de azzal, hogy messzebb látunk, az eddigieknél is nagyobb homályt tapasztalunk. Minden egyes megoldott kérdés tíz újabbat vet föl: minél inkább megközelíti gondolkodásunk a létet, annál inkább visszahúzódik az előlünk, annál gazdagabb, felfoghatatlanabb, ismeretlenebb lesz számunkra aszerint, hogy milyen ígéretet tartogat nekünk, vagy von meg tőlünk. Egyre hangosabb az ellentmondás: "a valóság nem ismerhető meg, a valóság teljesen más (totaliter aliter) … Mélyebb annál, ahogyan elgondoljuk, titok, ami előtt el kell némulnunk." - az ilyen magatartást agnoszticizmusnak nevezzük.
Az Ödipusz-komplexus, ez az általános jelentőségű gyermekpszichológiai tény bizonyul az erkölcs keresett forrásának, amire visszavezethető a neurózis, sőt az egész kultúra. A gyermek apja halálát kívánja, mert egyedül akarja birtokolni az anyját. Az erre a kívánságra adott válasz, nevezetesen a lemondás a megálmodott incesztusról, hordozza a kultúra egész intézményét s felszabadítja az erószt, hogy összetartsa a társadalmat. Freud az Ödipusz-komplexust tekinti a bűntudat és a rossz lelkiismeret egyik legfontosabb forrásának. Sőt, egy meglehetősen fantasztikus, másoktól kölcsönzött etnológia nyomán azt gondolja, "hogy az Ödipusz-komplexusban találkozik össze a vallás, az erkölcsiség, a társadalom és a művészet kezdete." Talán az egész emberiség a történelme kezdetén levő Ödipusz-komplexusnak köszönheti bűntudatát, a vallás és az erkölcs legmélyebb gyökerét. Az anya birtoklásához harcba kell bonyolódnia a külső tekintéllyel, amelyben szükségképpen alulmarad. Vannak olyan empirikus eredmények, amelyek megkövetelik a lelkiismeret teológiai elméleteinek a revízióját. Mindenütt megtalálhatók ezek, ahol a teológia illetéktelenül átlépi saját határait, s teológiai köntösben kíván empirikus magyarázatot adni.
Az ember történetiségéhez tartozik, hogy Isten akaratát a szociális közvetítések és saját eszének a használata által ismerje fel: a kinyilatkoztatásban, mint történelmi kategóriában Isten nem tárja fel magát közvetlenül. Ha viszont őszintén kutatja valaki emberi egzisztenciájának a lehetőségeit, ha becsületes reflexióval értelmezi a világról és önmagáról szerzett tapasztalatait, akkor - feltéve, hogy a valóság megközelítésének és az értelmességnek tiszta vágya vezérli - mindebben Isten akaratával találkozhat. Rátalálhat életének arra a kötelező struktúrájára, amelynek vonalait aztán már neki magának kell kihúznia, s személyes egzisztenciájának eleven összképévé kifestenie. Ebben az óvatos értelemben mondja Newman bíboros vallásfilozófiai főművében (Grammar of Assent), hogy a lelkiismeret Isten hangja, de nem közvetlen hang, hanem "egy hang visszhangja". Olyan hatalmas és szuverén, hogy őt kell "Krisztus eredeti helytartójának" tekintenünk. Ezért mondhatja: "Ha arra kényszerülnék, hogy […] poharamat emeljem a vallásra, akkor megtenném - természetesen emelném poharamat a pápára, előbb azonban a lelkiismeretemre, s csak azután a pápára."
A 20. század zsidó filozófusai - Herman Cohen, Franz Rosenzweig, Emmanuel Lévinas és mások - bírálják a görög és az újkori gondolkodás megkurtított emberképét. Ebben a felfogásban nem felem és társam a másik, jobb esetben csak mellőzhető más, rosszabb esetben idegen, ellenség, vetélytárs, az emberi nem kicserélhető példánya vagy szabadságomat veszélyeztető másik (J.-P. Sartre). Csak a zsidó-keresztény kinyilatkoztatás veti fel a radikális kérdést, "hogy egyáltalán létezem-e én magam, mielőtt felfedezném embertársamat." Ezt a hagyományt folytatva mondja E. Lévinas, hogy én csak akkor vagyok én, ha a másik által az embertársammal való közellét és távollét által jutok el a jelenlevő és távollevő […] Másik nyomára. A babilóniai talmudot idézi: "Ha nem felelek magamért, akkor ki fog felelni énérettem? De ha csak magamért felelek - akkor én vagyok-e még én?"
Csak a lelkiismeret lehet a plurális társadalom etikai eszmecseréi során a végső norma. A lelkiismeret azonban nem valamiféle privatizáló, egyéni "belső hang", sem a szellemi lélek metafizikai, "Isten szavaként" feltüntetett abszolút útmutatása. A lelkiismeret ítélete kivétel nélkül minden esetben a másikra utalt belső fórum. "Ha nem vagyunk hajlandók arra, hogy legyen lelkiismeretünk, akkor akadnak mások -politikai, vallási, állami vagy egyéb, önmaguk kinevezte tekintélyek -, akik készségesen vállalják, hogy ők legyenek a mi lelkiismeretünk." (Nyíri Tamás: Mélylélektan és ateizmus)
Az én önfenntartása a freudi mélylélektan szerint csakis az individuális libidóháztartás keretében történhet. "Észrevehető, hogy egyszerűen az örömelv programja az, mely az életcélt kiszabja. Ez az elv a lelki szerkezet teljesítményét kezdettől fogva uralja; célirányosságában nem lehet kétség, és mégis, programja viszályban áll az egész világgal, […]. Semmiképpen sem keresztülvihető, […] azt mondhatnók, hogy azt a szándékot, hogy az ember »boldog« legyen, a »teremtés« terve nem foglalja magában. Amit az ember legszűkebb értelemben boldogságnak nevez, inkább nagyon felduzzasztott szükségletek hirtelen kielégítéséből ered és természete szerint csak epizodikus jelenségként lehetséges. Az örömelvtől hőn óhajtott helyzet minden tartós fennmaradása csupán langyos megelégedés érzését kelti, úgy vagyunk berendezve, hogy intenzíven csak a kontrasztot tudjuk élvezni, a tartós állapotot csak nagyon kevéssé…"
Freud azonos szintre hozza az erkölcsi jelenséget a biológiaival. Nietzschére emlékeztető kritikával illeti a vallás szerepét. "A vallás csökkenti a választásnak és alkalmazkodásnak ezt a játékát, miközben a boldogság elnyerését és a szenvedéstől való védelmet mindenkire azonos módon erőszakolja rá. Technikája abban áll, hogy lekicsinyli az élet értékét és a való világ képét téveszmeszerűen eltorzítja, aminek az intelligencia megfélemlítése a feltétele. Ezen az áron a lelki infantilizmus erőszakos rögzítésével és egy tömegőrületbe való bevonásával sikerül a vallásnak sok ember egyéni neurózisát megtakarítani. Ennél többet is várhatunk azonban; ahogy mondottuk sok út vezethet a boldogsághoz, amit az ember könnyen elérhet; egy sem, ami biztosan vezet hozzá. A vallás sem képes tartani ígéreteit. Ha a hívő végül arra kényszerül, hogy Isten kikutathatatlan elhatározásáról beszéljen, akkor ezzel elismeri, hogy csak a feltétel nélküli behódolás maradhat neki, fájdalmaiban utolsó vigaszlehetőségként és örömforrásként. És ha erre kész, valószínűleg megtakaríthatta volna a kerülő utat."
Freud újból felhívja figyelmünket a páli tanokra. Csakugyan Abbának tekintjük Istent, és a legfőbb erkölcsi törvénynek a szeretetet, vagy lelkünk mélyén továbbra is a büntető és megtorló Atya képe él, akinek tilalmát - vagy vélt tilalmát - nem szeretetből, hanem félelemből tartjuk meg? A vallás nem arra való, hogy elmeneküljünk benne a valóság elől. Mindennemű harmonizáló kísérlettel szemben emlékeznünk kell arra, hogy nem lehet olcsón békét teremteni. A mindenható és végtelenül jó Isten által semlegesíteni az élet hiábavalóságait és ürességét, a szenvedést, a gyötrelmeket és a halált. Aki Jézus Krisztus Atyjában hisz, nem gondolhatja, hogy teljesen "átlátja" életének az értelmét, mert az ilyen "belátó" értelem már nem volna az élő Isten - akit imádni lehet, és akihez imádkozni lehet. Aki Ágoston örökérvényű szavaival: "jelen van bennem, és én jelen vagyok Őbenne, mint akik megismerték és megszerették egymást." A hívő ember csak bízva merészkedhet bele az élet zavarosságába, abban a reményben, hogy ez az átláthatatlan szakadék a szeretet szakadékának bizonyul majd egyszer. A freudizmus már elérte, hogy megerősítse a hitetlenek hitét, most az a feladata, hogy megtisztítsa a hívőkét - állapítja meg P. Ricoeur. Vallás nélkül nincs jövője az emberi kultúrának. De akkor sincs jövője, ha a vallások úgy maradnak, mint amilyenek.
"Ha kételkedem az emberiség rendeltetésében, hogy a kultúra útját járva magasabb tökéletességre emelkedhet, ha életét az erósz és a halálösztön szakadatlan harcának tekintem is, amelynek kimenetele meghatározhatatlannak tűnik nekem, akkor azt hiszem, hogy ezzel nem alkati tulajdonságaimnak vagy szerzett diszpozícióimnak adtam kifejezést. Nem vagyok önkínzó, sem rosszakaratú, szívesen kívánnék valami jót magamnak és másoknak is, s sokkal szebbnek és vigasztalóbbnak találnám, ha ilyen ragyogó jövőre számíthatnánk. De ez is csak az illúzió (vágyteljesülés) és a megismerés közti összeütközés újabb esetének tűnik. Semmiképpen sem arról van szó, amit örvendetesebb vagy az élet számára kényelmesebb és előnyösebb elfogadnunk, hanem arról, ami jobban megközelíti azt a rejtélyes valóságot, ami mégiscsak van rajtunk kívül." (S. Freud: Briefe, 144. o. 1930. február 7.)
Nem feledkezhetünk meg arról, hogy az emberi tudás területének a növekedésével együtt növekszik a tudatlanságunk területe is, méghozzá alighanem exponenciálisan. A megismerés fényt derít ugyan a minket körülvevő homályra, de azzal, hogy messzebb látunk, az eddigieknél is nagyobb homályt tapasztalunk. Minden egyes megoldott kérdés tíz újabbat vet föl: minél inkább megközelíti gondolkodásunk a létet, annál inkább visszahúzódik az előlünk, annál gazdagabb, felfoghatatlanabb, ismeretlenebb lesz számunkra aszerint, hogy milyen ígéretet tartogat nekünk, vagy von meg tőlünk. Egyre hangosabb az ellentmondás: "a valóság nem ismerhető meg, a valóság teljesen más (totaliter aliter) … Mélyebb annál, ahogyan elgondoljuk, titok, ami előtt el kell némulnunk." - az ilyen magatartást agnoszticizmusnak nevezzük.
Az Ödipusz-komplexus, ez az általános jelentőségű gyermekpszichológiai tény bizonyul az erkölcs keresett forrásának, amire visszavezethető a neurózis, sőt az egész kultúra. A gyermek apja halálát kívánja, mert egyedül akarja birtokolni az anyját. Az erre a kívánságra adott válasz, nevezetesen a lemondás a megálmodott incesztusról, hordozza a kultúra egész intézményét s felszabadítja az erószt, hogy összetartsa a társadalmat. Freud az Ödipusz-komplexust tekinti a bűntudat és a rossz lelkiismeret egyik legfontosabb forrásának. Sőt, egy meglehetősen fantasztikus, másoktól kölcsönzött etnológia nyomán azt gondolja, "hogy az Ödipusz-komplexusban találkozik össze a vallás, az erkölcsiség, a társadalom és a művészet kezdete." Talán az egész emberiség a történelme kezdetén levő Ödipusz-komplexusnak köszönheti bűntudatát, a vallás és az erkölcs legmélyebb gyökerét. Az anya birtoklásához harcba kell bonyolódnia a külső tekintéllyel, amelyben szükségképpen alulmarad. Vannak olyan empirikus eredmények, amelyek megkövetelik a lelkiismeret teológiai elméleteinek a revízióját. Mindenütt megtalálhatók ezek, ahol a teológia illetéktelenül átlépi saját határait, s teológiai köntösben kíván empirikus magyarázatot adni.
Az ember történetiségéhez tartozik, hogy Isten akaratát a szociális közvetítések és saját eszének a használata által ismerje fel: a kinyilatkoztatásban, mint történelmi kategóriában Isten nem tárja fel magát közvetlenül. Ha viszont őszintén kutatja valaki emberi egzisztenciájának a lehetőségeit, ha becsületes reflexióval értelmezi a világról és önmagáról szerzett tapasztalatait, akkor - feltéve, hogy a valóság megközelítésének és az értelmességnek tiszta vágya vezérli - mindebben Isten akaratával találkozhat. Rátalálhat életének arra a kötelező struktúrájára, amelynek vonalait aztán már neki magának kell kihúznia, s személyes egzisztenciájának eleven összképévé kifestenie. Ebben az óvatos értelemben mondja Newman bíboros vallásfilozófiai főművében (Grammar of Assent), hogy a lelkiismeret Isten hangja, de nem közvetlen hang, hanem "egy hang visszhangja". Olyan hatalmas és szuverén, hogy őt kell "Krisztus eredeti helytartójának" tekintenünk. Ezért mondhatja: "Ha arra kényszerülnék, hogy […] poharamat emeljem a vallásra, akkor megtenném - természetesen emelném poharamat a pápára, előbb azonban a lelkiismeretemre, s csak azután a pápára."
A 20. század zsidó filozófusai - Herman Cohen, Franz Rosenzweig, Emmanuel Lévinas és mások - bírálják a görög és az újkori gondolkodás megkurtított emberképét. Ebben a felfogásban nem felem és társam a másik, jobb esetben csak mellőzhető más, rosszabb esetben idegen, ellenség, vetélytárs, az emberi nem kicserélhető példánya vagy szabadságomat veszélyeztető másik (J.-P. Sartre). Csak a zsidó-keresztény kinyilatkoztatás veti fel a radikális kérdést, "hogy egyáltalán létezem-e én magam, mielőtt felfedezném embertársamat." Ezt a hagyományt folytatva mondja E. Lévinas, hogy én csak akkor vagyok én, ha a másik által az embertársammal való közellét és távollét által jutok el a jelenlevő és távollevő […] Másik nyomára. A babilóniai talmudot idézi: "Ha nem felelek magamért, akkor ki fog felelni énérettem? De ha csak magamért felelek - akkor én vagyok-e még én?"
Csak a lelkiismeret lehet a plurális társadalom etikai eszmecseréi során a végső norma. A lelkiismeret azonban nem valamiféle privatizáló, egyéni "belső hang", sem a szellemi lélek metafizikai, "Isten szavaként" feltüntetett abszolút útmutatása. A lelkiismeret ítélete kivétel nélkül minden esetben a másikra utalt belső fórum. "Ha nem vagyunk hajlandók arra, hogy legyen lelkiismeretünk, akkor akadnak mások -politikai, vallási, állami vagy egyéb, önmaguk kinevezte tekintélyek -, akik készségesen vállalják, hogy ők legyenek a mi lelkiismeretünk." (Nyíri Tamás: Mélylélektan és ateizmus)
Az én önfenntartása a freudi mélylélektan szerint csakis az individuális libidóháztartás keretében történhet. "Észrevehető, hogy egyszerűen az örömelv programja az, mely az életcélt kiszabja. Ez az elv a lelki szerkezet teljesítményét kezdettől fogva uralja; célirányosságában nem lehet kétség, és mégis, programja viszályban áll az egész világgal, […]. Semmiképpen sem keresztülvihető, […] azt mondhatnók, hogy azt a szándékot, hogy az ember »boldog« legyen, a »teremtés« terve nem foglalja magában. Amit az ember legszűkebb értelemben boldogságnak nevez, inkább nagyon felduzzasztott szükségletek hirtelen kielégítéséből ered és természete szerint csak epizodikus jelenségként lehetséges. Az örömelvtől hőn óhajtott helyzet minden tartós fennmaradása csupán langyos megelégedés érzését kelti, úgy vagyunk berendezve, hogy intenzíven csak a kontrasztot tudjuk élvezni, a tartós állapotot csak nagyon kevéssé…"
Freud azonos szintre hozza az erkölcsi jelenséget a biológiaival. Nietzschére emlékeztető kritikával illeti a vallás szerepét. "A vallás csökkenti a választásnak és alkalmazkodásnak ezt a játékát, miközben a boldogság elnyerését és a szenvedéstől való védelmet mindenkire azonos módon erőszakolja rá. Technikája abban áll, hogy lekicsinyli az élet értékét és a való világ képét téveszmeszerűen eltorzítja, aminek az intelligencia megfélemlítése a feltétele. Ezen az áron a lelki infantilizmus erőszakos rögzítésével és egy tömegőrületbe való bevonásával sikerül a vallásnak sok ember egyéni neurózisát megtakarítani. Ennél többet is várhatunk azonban; ahogy mondottuk sok út vezethet a boldogsághoz, amit az ember könnyen elérhet; egy sem, ami biztosan vezet hozzá. A vallás sem képes tartani ígéreteit. Ha a hívő végül arra kényszerül, hogy Isten kikutathatatlan elhatározásáról beszéljen, akkor ezzel elismeri, hogy csak a feltétel nélküli behódolás maradhat neki, fájdalmaiban utolsó vigaszlehetőségként és örömforrásként. És ha erre kész, valószínűleg megtakaríthatta volna a kerülő utat."
2008. április 25., péntek
Kárpótlás vs. jóvátétel
Idén a holokauszt magyarországi emléknapja és a Jom Hasoá, a holokauszt nemzetközi emléknapja egyaránt április 16-ra esett. Mint minden évben, most is Lengyelországban, Auschwitz-Birkenauban tartották meg a náci népirtás hatmillió áldozatának emlékére az Élet menetét. A résztvevők rendszerint gyalog teszik meg a három kilométeres távolságot, a "halottak útját", a volt náci koncentrációs tábor, Auschwitz és az egykori legnagyobb megsemmisítő tábor, Auschwitz-II-Birkenau között.
Az Oswiecim lengyel város közelében lévő Auschwitz-I tábort, a nácik 1940-ben alakították ki a lengyel hadsereg egyik laktanyájában, és eredetileg politikai foglyok őrzésére szánták. A birkenaui haláltábort gázkamráival, krematóriumaival és közvetlen vasútvonalával 1941-ben építtették meg rabszolgaként dolgoztatott szovjet hadifoglyokkal. A megsemmisítő táborban lengyel források szerint 1940 és 1945 között több mint egymillió ember, nagyrészt zsidók vesztették életüket. Minden harmadik áldozat magyar volt, akiket 1944. május 15-e és 1944. július 9-e között deportáltak Magyarországról.
Hogyan lehet kárpótlást nyújtani ezért a borzalomért?
Az Oswiecim lengyel város közelében lévő Auschwitz-I tábort, a nácik 1940-ben alakították ki a lengyel hadsereg egyik laktanyájában, és eredetileg politikai foglyok őrzésére szánták. A birkenaui haláltábort gázkamráival, krematóriumaival és közvetlen vasútvonalával 1941-ben építtették meg rabszolgaként dolgoztatott szovjet hadifoglyokkal. A megsemmisítő táborban lengyel források szerint 1940 és 1945 között több mint egymillió ember, nagyrészt zsidók vesztették életüket. Minden harmadik áldozat magyar volt, akiket 1944. május 15-e és 1944. július 9-e között deportáltak Magyarországról.
Hogyan lehet kárpótlást nyújtani ezért a borzalomért?
"Az év elején Auschwitzban jártam. Az egyik fotó hozzásegített szemléletem bizonyos újrafogalmazásához. Meszelt karámra emlékeztető deszkák közt egy fejkendős öregasszonyt hajtanak a kivégző-barakk felé. Az öregasszony körül két-három kisgyerek lépeget a salakos út jóvátehetetlen közönyében.
Álltam a kép előtt, s erőnek-erejével meg akartam állítani a húsz évvel ezelőtti boldogtalanságot; ahogy látszatra a fényképfelvétel megállította. De én a valóságot akartam megállítani… S akkor megértettem, hogy semminek nincs értelme, ha nem tudjuk jóvátenni azt, ami már megtörtént.
Egy hosszú gondolatsor kihagyásával - én hiszek abban, hogy jóvátehetjük azt, ami megtörtént. S méghozzá személy szerint azokkal, akikkel megtörtént. Személy szerint a meszelt deszkák előtt, 1942-ben lépegető öregasszonnyal. A költészet számomra, ha nem is pontosan ezt jelenti, de majdnem ezt: a jóvátehetetlen jóvátételét, vagy legalábbis az első lépést a képtelenség e sötétjében.
Ha ebben nem hinnék, számomra minden siker és minden öröm riasztó sivatag maradna. Nem tudom, hogy optimista vagyok-e vagy pesszimista, ahogy műveim után nevezni szoktak. Annyit tudok csak, hogy például elengedhetetlenül fontos dolgot kell még teljesítenem 1942 őszén, Lengyelországban, egy meszelt palánk előtt..." (Pilinszky János)
2008. április 24., csütörtök
Isten hiányában zárva!
- ez a felirat várta a teplomajtón a hódmezővásárhelyi katolikusokat, akik az ötvenes évek elején a reggeli misére érkeztek. A technokrata és jóléti társadalomban más kihívásokkal szembesülünk. A svédországi ateizmus, amely megfogalmazottan és közvetlenül sosem mond nemet Istenre, két kérdést vet föl. Először: egyáltalán lehetséges-e az ilyen értelmű nem, másodszor: a Földön élő ember képes-e totális, végleges igent mondani Istenre? Feltehetőleg nemmel kell válaszolnunk mindkét kérdésre. Az evilági ember teljesen sosem ura önmagának, tudatos élete sem éri utól a személy mélyén lejátszódó döntéseket és állásfoglalásokat. Ezért a legelszántabb ateista is csak megközelítheti Isten visszavonhatatlan tagadását. A hívőnek pedig mindig van elegendő oka arra, hogy megismételje az evangéliumi ember kérését: Hiszek Uram, segíts hitetlenségemen (Mk 9,23). Az ateizmus következtében csökken az emberek alapvető, ősbizalma a létben. Vagy a létbe vetett bizalom hiánya okozza ezt a sajátos, ki nem mondott "atmoszferikus" ateizmust?
A nem vallásos ember számára a születés, a házasság és a halál csupán az egyént és a családot érintő események. A létezés vallástalan szemléletében ezek az "átmenetek" elvesztették rituális jellegüket, és csupán önmagukat jelentik. Az egész élet ilyen nyíltan deszakralizált felfogása még az erőteljesen elvilágiasodott társadalomban is ritkán fordul elő. A profán világban ugyan a halál, a házasság és a születés gyökeres szekularizációjával találkozunk, ám az elvetett vallási viselkedésmódok, bizonytalan emlékek és vágyak formájában még mindig tovább élnek. "Boldogok, akik meglátják a diófában a bölcsőt, az asztalt és a koporsót; és mindháromban a diófát…" - vallja Gyökössy Endre a Nyolc Boldogság mai világra adaptált szövegében.
A modern világban a vallás, mint életforma és világnézet aligha választható el a kereszténységtől. A nyugati értelmiséginek a legjobb esetben is csak arra van lehetősége, hogy bizonyos erőfeszítéseket téve megismerkedjék a klasszikus ókor vallási szemléletével, vagy akár egyes nagy keleti vallásokkal, mint a hinduizmus vagy a konfucianizmus. Bármily dicséretes is az ilyen próbálkozás a vallási távlat kibővítésére, sohasem vezet túl messzire.
A vallásos ember sajátos létezésmódot vállal magára a világban: hisz annak a szentnek a létezésében, amely meghaladja világunkat, ám benne nyilatkozik meg, s ezáltal megszenteli és valósággá teszi ezt a világot. Hisz benne, hogy az élet szent eredetű, s hogy az emberi létezés abban a mértékben valósítja meg valamennyi lehetőségét, amilyen mértékben vallási létezés.
A történelem régóta túlhaladt a vallásos ember legtöbb, ősi civilizációra jellemző állapotán. Ezek azonban nem tűntek el nyomtalanul; hozzájárultak ahhoz, amik vagyunk, ezért saját történelmünk részét alkotják.
Az ateista elveti a transzcendenciát, elfogadja a "valóság" viszonylagosságát. A nem vallásos ember mégis csak a modern európai társadalomban bontakozott ki és új léthelyzetet vállal magára: csakis a történelem alanyának és cselekvőjének tekinti magát. A szakrális áll közte és szabadsága között. Nem képes önmagává válni, amíg teljesen meg nem fosztja magát a misztikumtól. Akármit tesz is, örökös. Nem képes végérvényesen kioltani múltját. A magát vallástalannak érző és megjelölő modern embernek egész - álcázott - mitológiája és sok lesüllyedt rítusa van. (Itt nem a legtöbb modern városban burjánzó számtalan "kisvallás"-ról, s nem is az okkult vagy neospiritualista csoportokról és iskolákról van szó, mert mindezek a jelenségek még a "vallásosság" szférájába tartoznak.)
Azt a kérdést, hogy Isten teremti-e az embert (teizmus) vagy az ember az Istent (ateizmus), valamely szaktudományon (az empirikus pszichológián vagy antropológián) belül nem lehet értelmesen sem feltenni, sem megválaszolni. A szaktudományok tárgyilag mindig leszűkítettek és módszertanilag absztraktak, az istenkérdésre pedig csak a tárgya felől eleve le nem szűkített emberi gondolkodás aktusával lehet válaszolni, abban a szellemi horizontban, amelyben feltárul a teljes valóság.
"Elsőként Kopernikusz alázta meg az embert, kiábrándítván narcisztikus illúziójából, hogy az emberiség lakóhelye a világegyetem nyugvó középpontja. A kozmológiai megaláztatást követte a biológiai, amidőn Darwin véget vetett az emberek hitének, hogy áthidalhatatlan szakadék választja el őket a többi élőlénytől. Harmadikként jött a pszichológiai megaláztatás: az ember, aki már tudta, hogy nem ura a világegyetemnek, sem az élőknek, felfedezte, hogy saját pszichéjének sem ura és parancsolója." (S. Freud)
Az ateizmus gyökereit vagy szellemtörténeti hátterét csakis az úgynevezett nyugati világban kell keresnünk. Például Indiában, Ázsia egyéb vidékein vagy Afrikában nem állapítható meg egyetlen olyan tényező sem, amely elősegítené az ateizmus kialakulását úgy, amint ez a nyugati világban történt - írja Franz König bíboros. Ezek szerint éppen ott jött létre az ateizmus, ahol közel kétezer éven át hirdették a kereszténységet, noha például az iszlám is rendkívül ellenállónak bizonyul vele szemben, a modern technikai civilizáció átvétele ellenére is.
Az ember pedig olyan élőlény, akinek már élnie kell, mielőtt még reflektálhatna arra, hogy hogyan éljen és miként válasszon. Ez a magyarázata annak, hogy a gyermekkori szocializálódás hatásait egyszerűen nem lehet túlértékelni. "Mindannyian rendelkezünk egy félig-meddig tudattalan élettervvel, melynek segítségével hosszabb időszakokat is bestrukturálhatunk… - Eric Berne eredeti felfedezése szerint - minden ember már kora gyermekkorában elhatározza, hogyan fog élni és hogyan fog meghalni, és ezt a tervet nevezzük Sorskönyvnek. Lehet, hogy pillanatnyi viselkedésünket az Ész határozza meg, ám a Terv, a Nagy elhatározás már készen áll: miféle lesz a házastársunk, hány gyermekünk születik, miféle ágyban fogunk meghalni, és ki lesz jelen a végső búcsú órájában - lehet, hogy mindez nem lesz jó, de mi magunk akarjuk, hogy így és ne másként történjen mindez. […] A sorskönyvek gyermekkori illúziókon alapulnak, és akár egész életünkön át fennmaradhatnak, bár érzékenyebb és intelligensebb emberek képesek arra, hogy sorra elhagyják ezeket az illúziókat, s így egyre feljebb lépjenek az Erikson által leírt életciklusok létráján."
Freud úgy fogalmaz, hogy az ember belső függése Istentől, amelyben a szülőktől való függés folytatódik, elviselhetetlenné fokozódik a vallásban. Mindez intoleranciában nyilvánul meg, vallási türelmetlenségben, gondolkodási tilalmakban, élet- és élvezetellenességben, a világtól való eltávolodásban - szemében a vallás a tudomány legkomolyabb ellensége, következésképpen a kultúra fennmaradását rendkívül veszélyeztető "tömegőrület". Az Ószövetség képtilalmának az volt az értelme, illetve motívuma, hogy a bálványképekben önmagát tiszteli az ember: ezekben a képekben Isten nem más, mint valami az emberből, valami, amiben önmagát, saját nagyságát és szörnyűségét képzeli el az ember, ami fölött, mivel saját alkotása, hatalma van, amit saját vágyai szolgálatába állíthat. Ez alibiként szolgálhat arra, hogy kitérjünk a valódi Isten elől, hogy ne vállaljuk Isten és az ember közös történelmét.
A nem vallásos ember számára a születés, a házasság és a halál csupán az egyént és a családot érintő események. A létezés vallástalan szemléletében ezek az "átmenetek" elvesztették rituális jellegüket, és csupán önmagukat jelentik. Az egész élet ilyen nyíltan deszakralizált felfogása még az erőteljesen elvilágiasodott társadalomban is ritkán fordul elő. A profán világban ugyan a halál, a házasság és a születés gyökeres szekularizációjával találkozunk, ám az elvetett vallási viselkedésmódok, bizonytalan emlékek és vágyak formájában még mindig tovább élnek. "Boldogok, akik meglátják a diófában a bölcsőt, az asztalt és a koporsót; és mindháromban a diófát…" - vallja Gyökössy Endre a Nyolc Boldogság mai világra adaptált szövegében.
A modern világban a vallás, mint életforma és világnézet aligha választható el a kereszténységtől. A nyugati értelmiséginek a legjobb esetben is csak arra van lehetősége, hogy bizonyos erőfeszítéseket téve megismerkedjék a klasszikus ókor vallási szemléletével, vagy akár egyes nagy keleti vallásokkal, mint a hinduizmus vagy a konfucianizmus. Bármily dicséretes is az ilyen próbálkozás a vallási távlat kibővítésére, sohasem vezet túl messzire.
A vallásos ember sajátos létezésmódot vállal magára a világban: hisz annak a szentnek a létezésében, amely meghaladja világunkat, ám benne nyilatkozik meg, s ezáltal megszenteli és valósággá teszi ezt a világot. Hisz benne, hogy az élet szent eredetű, s hogy az emberi létezés abban a mértékben valósítja meg valamennyi lehetőségét, amilyen mértékben vallási létezés.
A történelem régóta túlhaladt a vallásos ember legtöbb, ősi civilizációra jellemző állapotán. Ezek azonban nem tűntek el nyomtalanul; hozzájárultak ahhoz, amik vagyunk, ezért saját történelmünk részét alkotják.
Az ateista elveti a transzcendenciát, elfogadja a "valóság" viszonylagosságát. A nem vallásos ember mégis csak a modern európai társadalomban bontakozott ki és új léthelyzetet vállal magára: csakis a történelem alanyának és cselekvőjének tekinti magát. A szakrális áll közte és szabadsága között. Nem képes önmagává válni, amíg teljesen meg nem fosztja magát a misztikumtól. Akármit tesz is, örökös. Nem képes végérvényesen kioltani múltját. A magát vallástalannak érző és megjelölő modern embernek egész - álcázott - mitológiája és sok lesüllyedt rítusa van. (Itt nem a legtöbb modern városban burjánzó számtalan "kisvallás"-ról, s nem is az okkult vagy neospiritualista csoportokról és iskolákról van szó, mert mindezek a jelenségek még a "vallásosság" szférájába tartoznak.)
Azt a kérdést, hogy Isten teremti-e az embert (teizmus) vagy az ember az Istent (ateizmus), valamely szaktudományon (az empirikus pszichológián vagy antropológián) belül nem lehet értelmesen sem feltenni, sem megválaszolni. A szaktudományok tárgyilag mindig leszűkítettek és módszertanilag absztraktak, az istenkérdésre pedig csak a tárgya felől eleve le nem szűkített emberi gondolkodás aktusával lehet válaszolni, abban a szellemi horizontban, amelyben feltárul a teljes valóság.
"Elsőként Kopernikusz alázta meg az embert, kiábrándítván narcisztikus illúziójából, hogy az emberiség lakóhelye a világegyetem nyugvó középpontja. A kozmológiai megaláztatást követte a biológiai, amidőn Darwin véget vetett az emberek hitének, hogy áthidalhatatlan szakadék választja el őket a többi élőlénytől. Harmadikként jött a pszichológiai megaláztatás: az ember, aki már tudta, hogy nem ura a világegyetemnek, sem az élőknek, felfedezte, hogy saját pszichéjének sem ura és parancsolója." (S. Freud)
Az ateizmus gyökereit vagy szellemtörténeti hátterét csakis az úgynevezett nyugati világban kell keresnünk. Például Indiában, Ázsia egyéb vidékein vagy Afrikában nem állapítható meg egyetlen olyan tényező sem, amely elősegítené az ateizmus kialakulását úgy, amint ez a nyugati világban történt - írja Franz König bíboros. Ezek szerint éppen ott jött létre az ateizmus, ahol közel kétezer éven át hirdették a kereszténységet, noha például az iszlám is rendkívül ellenállónak bizonyul vele szemben, a modern technikai civilizáció átvétele ellenére is.
Az ember pedig olyan élőlény, akinek már élnie kell, mielőtt még reflektálhatna arra, hogy hogyan éljen és miként válasszon. Ez a magyarázata annak, hogy a gyermekkori szocializálódás hatásait egyszerűen nem lehet túlértékelni. "Mindannyian rendelkezünk egy félig-meddig tudattalan élettervvel, melynek segítségével hosszabb időszakokat is bestrukturálhatunk… - Eric Berne eredeti felfedezése szerint - minden ember már kora gyermekkorában elhatározza, hogyan fog élni és hogyan fog meghalni, és ezt a tervet nevezzük Sorskönyvnek. Lehet, hogy pillanatnyi viselkedésünket az Ész határozza meg, ám a Terv, a Nagy elhatározás már készen áll: miféle lesz a házastársunk, hány gyermekünk születik, miféle ágyban fogunk meghalni, és ki lesz jelen a végső búcsú órájában - lehet, hogy mindez nem lesz jó, de mi magunk akarjuk, hogy így és ne másként történjen mindez. […] A sorskönyvek gyermekkori illúziókon alapulnak, és akár egész életünkön át fennmaradhatnak, bár érzékenyebb és intelligensebb emberek képesek arra, hogy sorra elhagyják ezeket az illúziókat, s így egyre feljebb lépjenek az Erikson által leírt életciklusok létráján."
Freud úgy fogalmaz, hogy az ember belső függése Istentől, amelyben a szülőktől való függés folytatódik, elviselhetetlenné fokozódik a vallásban. Mindez intoleranciában nyilvánul meg, vallási türelmetlenségben, gondolkodási tilalmakban, élet- és élvezetellenességben, a világtól való eltávolodásban - szemében a vallás a tudomány legkomolyabb ellensége, következésképpen a kultúra fennmaradását rendkívül veszélyeztető "tömegőrület". Az Ószövetség képtilalmának az volt az értelme, illetve motívuma, hogy a bálványképekben önmagát tiszteli az ember: ezekben a képekben Isten nem más, mint valami az emberből, valami, amiben önmagát, saját nagyságát és szörnyűségét képzeli el az ember, ami fölött, mivel saját alkotása, hatalma van, amit saját vágyai szolgálatába állíthat. Ez alibiként szolgálhat arra, hogy kitérjünk a valódi Isten elől, hogy ne vállaljuk Isten és az ember közös történelmét.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)