Különös volt a mai reggel. Különösen fáradt és álmos. Egy céges anyagot olvastam a metrón, a Sportkórházba menet, amikor arra kaptam fel a fejem, hogy "Ferenciek tere". Basszus, túlmentem a Deákon egy megállót. Gyorsan felpattantam a csomagommal és megcéloztam a közeli ajtót. Át a másik oldalra, fel a következő szerelvényre... Amikor záródtak az ajtók, ismét ezt hallom: "a Ferenciek tere következik..."
Elpattant az álom. Úgy vártam a másik szerelvényre, hogy nem vettem észre, már a Deákon vagyok, csak elromlott a hangosbemondó, ugrott egy állomással. Mivel az idő ma különösen szorított, elszomorodtam a tehetetlenségemen. Aztán kezdtem ízlelgetni ezt a kalandot, és rájöttem valamire. Nem ott vagyok, és főként nem az vagyok, akinek a hangos, a kikiáltó, a népszámláló, stb. felcímkéz, hanem ott vagyok és az vagyok, ami a realitásom. Csak magamhoz mérhetem magam, ha egyensúlyt, harmóniát akarok.
Annyi megfelelni akarás után nagy szabadságot tanultam ebből a kellemetlen incidensből. Mennyien szenvedünk ettől. Egyik barátom tróger munkát végez, kérgesedik a keze, festékes a ruhája és meglegyinti a gondolat, hogy azonosuljon azzal, amit tesz. Pedig ő nem a cselekménye, a foglalkozása, a kenyérkeresete. Ezek a maszkok lehámlanak, átváltoznak, elpárolognak pillanatról-pillanatra. Vagy a másikuk gyereket szeretne, és meddőnek, haszontalannak titulálja a helyzetét, pedig ezek csak szerepek, vállalások. Ő túl van ezen, belső világa meghaladja a betöltött funkcióit.
Hogy kinek milyen hangos bekiabálói vannak, az nevelés, idomítottság kérdése is. A Szülői én-állapotunk szorgoskodik, mikor (ki)okatatni, szabályozni akar bennünket. Hol van az a gomb, ami elnémítja ezt a csatornát, és helyette új hangot hoz be? Olyat, hogy: "Rendben vagy, menj a saját utadon előre! Nem az vagy, akinek látnak, értékelnek, besorolnak mások. Légy nyugodt és bízz a hátizsákodban."
Megosztás
1 megjegyzés:
Szia Brúnó!
Nagyon tetszik ez a bejegyzésed. Köszönöm!
Bizakodva keresem a gombot! :)
Megjegyzés küldése