Tegnap egy beszélgetésen voltam, az idei Szent Jakab útra készülünk. Talán emiatt is felerősödött a plakát üzenete. A "kinek való ez a gyaloglás?" kérdésre adott zsigeri válasz, hogy bárkinek, aki érti. Mert a zarándok-lét valamennyiünk sajátja. Vannak a kultúránknak gyorsított sztrádái, sőt VIP várótermei is, egyik sem végleges, egy sem állandó ezek közül.
A mi közös kincsünk, hogy tartunk, utazunk valamerre. És amennyire született nudisták vagyunk, annyira született vándorok is. Ideig-óráig lehet csak ezt a tényt elkendőzni vagy palástolni - kinek, melyik kifejezés otthonosabb. Gyalogosnak lenni azt jelenti, hogy elfogadom az út porát, a kényelmetlen emelkedőket, a napsütést, vagy az eső kopogtatását. Merem magam kitenni a meglepetéseknek, a váratlan találkozásoknak, és szabadságom van a magam idejében és igénye szerint haladni, majd megpihenni. Mert van emberléptékű élet, emberarcú közösség, kapcsolat, emberszívű elfogadás. Aki úton van, az tudja azt is, hogy minden szállás átmeneti, esteleges és változó; akár a saját testünk is legyen az a hajlék. Aki a gyaloglást választja, az esélyt teremt magának arra, hogy ne suhanjanak el mellette a lehetőségek, legyen figyelme és értelme észrevenni az alkalmas pillanatot (egy virág szirmának nyitogatását, vagy a Nap reggeli felkelését, esti lenyugvását).
Aki tapasztalja a jelen simogatását, vagy ordítását: az él. Az tudja, hogy csak ebben a folyamatosan változó pillanatban lehet hatékony, válthatja be álmait és engedheti el a múlt árnyait örökre.
Mert egyetemleges az az örökségünk, hogy visszataláljunk a mába, ahol az öröm és a gyász is felerősödik, megkapja a maga határozott keretét, mint amikor csillogóra töröljük a beporosodott szemüvegünket, és bepárásodott szemeinket.
Megosztás
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése