2013. január 1., kedd

Vallásnak látszó tárgy

Aki nem tudja, melyik kikötőbe tart, annak egyik szél sem kedvez. (Seneca) A kagyló univerzális jelképpé nőtt. Amikor a bankkártyámon saját háttérnek választottam, a kolléganőimet kicsit megzavartam vele a bírálat során; aztán engedték meggyőzni magukat, hogy csupán útjelzőként használják a világot járók. Talán a vallás fogalmának a leporolása és újra értelmezése közelebb visz minket e jelenség megértéséhez. Itt nem csupán a hit tárgya (amit vallunk) és az aktusa (amivel hiszünk) vannak a porondon. Olyan értelemben beszélünk róla, mint ami segít számunkra a külvilág ingereihez viszonyulni, megérteni a minket belülről feszítő erőket és valósággá váltani a szunnyadó álmainkat. Röviden: ami élni segít nekünk, magyarázatot ad a felmerülő kérdéseinkre. Ebben a távlatban a Camino is vallás; ha elfogadjuk, hogy annak a bizonyos függönynek (Mt 27,51–52) a hasadékán át a szent és a profán világ eggyé vált. Az előző kép magyarázataként ide kívánkozik, hogy Jézus Krisztus halálakor a jeruzsálemi templom függönye, ami a Szentek Szentjét – azaz az Isten jelenlétét jelképező frigyládát – választotta el az áldozati résztől, kettészakadt a tetejétől az aljáig. Pogányul szólva: amit korábban az Olümposz vagy a Sion hegy magasára távolítottunk el magunktól, része lett a hétköznapjainknak, berobbant a szürke és monoton életünkbe. A zarándoklat nem új keletű szokás. Már a zsidó (és rajta keresztül az európai keresztény) hit alapeleme, Ábrahám története óta.
Az Úr ezt mondta Abrámnak: Menj el földedről, rokonságod közül és atyád házából arra a földre, amelyet mutatok neked! (Ter 12,1)
Otthagyni a megszokott, kitaposott ösvényeket valami ismeretlen kedvéért – másként szólva: sötétbe ugrani –, a vallások vitathatatlan sajátja. És ez a buzgóság abból a reményből táplálkozik, amit Pál a második Korintusi levélben (5,1) úgy önt szavakba, hogy földi sátorunk leomlása után örök hajlékot kapunk – mert „idegenek és jövevények vagyunk a földön” (Zsid 11,13). Egyik ókeresztény irat – vagy Erasmus hamisítványa – így ragadja meg ezt az eddig ismeretlennek vélt állapotot:
Saját hazájukban laknak, de mégis jövevényekként, mindenben részt vesznek polgárokként, de mindent elviselnek, mint idegenek. Bárhol, idegenben is otthon vannak, de minden haza idegen számukra… (Levél Diognétoszthoz)
Összefoglalva a zarándok lét ABC-je: 1. Az utat valaki (aki megbízható és gondoskodik rólunk) számunkra készítette és végigjárta. 2. Van célja – nem csupán fakitermelő ösvény – vezet valahová. Isten a gyökér (Origenész), tőle árad belénk az élet. Ezért tudunk tovább nőni, burjánzani az univerzum felé. 3. Járni lehet rajta. Elégtelen gondolkodni róla, testestől-lelkestől és két lábbal rá kell lépni. A gyakorlatban mutatkozik meg a hit. 4. Új meg új perspektívák nyílnak meg általa, megment az előítéleteinktől és a szűkkeblű hozzáállástól. A jóság önmagát igazoló élménnyé erősödik. 5. Közben társak is csatlakoznak, akikkel könnyebb a járás. A találkozások és búcsúzások hálójában új kapcsolatok érnek meg. Isten nem magányos, ő maga a szeretés: egyszerre van jelen benne az Én, a Te és a Mi. Tehát a krisztushívők értelmezésében egy folyamat részesei vagyunk, a születésünk pillanataitól egy mennyei otthon felé tartunk, ahol egyszer minden és mindenki a helyére kerül. Nem véletlen ezért, hogy a keresztények első megnevezése, amit az Apostolok Cselekedeteinek könyve rögzít: „az Út emberei”. A magyar fordítások közül a Károli Biblia adja vissza legpontosabban, ezekkel a szavakkal:
Saulus pedig még fenyegetéstől és öldökléstől lihegve az Úrnak tanítványai ellen, elmenvén a főpaphoz, kére ő tőle leveleket Damaskusba a zsinagógákhoz, hogy ha talál némelyeket, kik ez útnak követői, akár férfiakat, akár asszonyokat, fogva vigye Jeruzsálembe. (ApCsel 9,1–2)
Itt ér össze a latin Via, a japán Do és a kínai Tao, mellyel maga Jézus is azonosult (az „Én vagyok az Út…” kezdetű parabolájában – Jn 14,6). Emmanuel Lévinas írja, hogy „a házában lakó ember nem ismeri Istent.” A Názáreti tanító úgy jellemzi magát, hogy ,,a rókáknak odúik vannak és az ég madarainak fészkeik: az Emberfiának pedig nincsen, hová fejét lehajtsa.” (Mt 8,20) Buddha is vándortanítóként élte napjait. Huszonkilenc évesen családját, feleségét és csecsemő fiát elhagyva az igazság keresésének szentelte magát. Megvilágosodása után pedig Észak-Indiát bejárva terjesztette életfilozófiáját. Aki tudni, tapasztalni szeretne, annak szűkössé válnak a falak, ezért kerekedik fel, hogy valami újjal, tágasabbal találkozhasson. Az otthontalan otthonosság bárki számára megtapasztalható élmény. Az a két ismerősöm, aki előttem járt a francia úton, nem nevezhető kifejezetten vallásosnak, a szó klasszikus értelmében. Az esti miséken is elvétve találni ismerősöket, akikkel nap mint nap együtt izzadtunk a kapaszkodókon. Logikus oka van ennek – ez a nevében zarándoklatnak becézett gyakorlat felülemelkedett a hétköznapi (egyházi) fogalmakon, és bárki számára elérhetővé, emészthetővé, emberivé alakult át. Az életnek akkor is van (vagy lehet) értelme, ha azt nem azonosítjuk a Mozdulatlan Mozgató, a Mennyi Atya, vagy bárki más alakjával. Olykor ezek a kitüntető megközelítések még könnyebb megoldásnak is tűnnek, mint a fáradtságos munkával megtalált válaszok. Egyik útitársunk (Varga Lóránt) szavaival élve, hogy a Camino út vagy labirintus lesz-e számunkra, az szintén egyetemesebb szinten dől el, mint amit egy-egy hitvilág átfogni képes. Mindkét lehetőség ott nyújtózkodik az előttünk elterülő térképen. Aki tévedt már el életében, az jól tudja ezt. Ha nincs kiindulási (viszonyítási) pontunk, akkor az egész világ zagyvává és zavarba ejtővé válik. Mint egy sötét pókháló, ami foglyul ejt bennünket. Vannak utak, ösvények minden felé, csak bátorságunk nincsen elindulni rajtuk, hiszen ki tudja, milyen messzire vihetnek a valódi célunktól, az esti szállástól… Vannak több száz arcú hitek, vallási Pantheonok. A Camino is egyéni bejáratok tömegével tűzdelt szentélyépület. Lóránt egészen pontos katalógust készített hozzá:
Vannak olyanok, akiknek egyszerű erőpróba annak bizonyítására, hogy képesek egy adott távot adott idő alatt végigjárni. Van, akinek vallásos hite megerősítéséül szolgál; megint mások turistaként járják végig általa Spanyolország városait. Vannak, akik egyszerűen nem tudják, mit is keresnek ott, de olyanok is akadnak, akik lelki békére és csendre vágynak. Vannak, akik izgalomra áhítoznak, vannak, akik a szerelmüket keresik, és akik éppen azt akarják elfeledni. Mindenki másért járja a Caminot, és ennek megfelelően mindenki mást kap tőle.
Többnyire azt, amire éppen a leginkább szüksége van. Mivel ez az utóbbi gondolat szinte sebészi pontossággal írja le a szeretet fogalmát, nem véletlen, hogy kortól, nemtől, kultúrától függetlenül jól értik és érzik, akik megkísérlik felfejteni ennek az útnak a titkát.

Megosztás

Nincsenek megjegyzések: