Egyik teológiai tanár a Pázmányon elég rossz véleménnyel volt a szerzetesekről. Tanítványai szerint kizárólag egy rendet ismert el, azt ő maga alapította, egyetlen tagja volt és nem vett fel senkit sem... Ő jutott most eszembe, mert 2012. január elsejétől saját respublikát alapítok.
Preambulum: nincs
1. cikk: Az alaptörvényünk szerint a "szent" korona egy múzeumi tárgy, ami bukott, elnyomó és hierarchikus társadalmak szimbóluma - nálunk ez már nem divat.
2. cikk: A nyelvünket szeretjük és ápoljuk, például igyekszünk helyesen írni és fogalmazni, de nem találjuk semmiben sem egyedülállóbbnak, mint a spanyolt vagy a kínait.
3. cikk: Mivel igen kis ország vagyunk, pótcselekvésnek tartjuk a közigazgatási egységekkel való bűvészkedést.
4. cikk: Családnak azt az életformát tekintjük, ahol intimitás és egymás elfogadása van jelen, nem csupán a szaporodás és fogyasztás. A felelősségvállalás a szeretet szabad tette, ami külső eszközökkel nem kényszeríthető ki.
5. cikk: Egyszemélyes köztársaságunkban nem engedhető meg semmilyen többség arroganciája a másik részek fölött. A döntések konszenzussal születnek, mérlegelést követően és a jelen pillanat frissességében.
6. cikk: Törekszünk jószomszédi politikát folytatni a környező államokkal, és amennyiben a barátságunk működőképes, közös céljaink érdekében együtt is dolgozunk mindnyájukkal.
7. cikk: A kielégítő mértékű megértésre építkező perszonálunió alkotmányos lehetőségünk. Ebben az esetben a közös bel- és külpolitika, valamint a közös fizetőeszköz bevezetése időszerű.
Záradék: A jövő évtől semmisnek tekintünk és hatályon kívül helyezünk minden határt, diplomáciai kapcsolatot és előírást, melyek a múltban kötöttek bennünket. Csak azok jogait keltjük ismét életre, amelyek megfelelnek az országunk sérthetetlenségének. Ezek főszabály szerint ott érnek véget, ahol mások szabadsága kezdődik.
Kelt ma, köztársaságunk első gondolatával, én felségem teljes megelégedésére.
2011. április 26., kedd
Harmadszor
Ha egy ló nyer a versenyen, az szerencse;
ha másodszor is nyer, az véletlen;
de ha harmadszor is, akkor fogadj rá!
(kínai mondás)
Ha volt valamiféle fordulópont az életemben, az minden bizonnyal a zarándokút volt Santiago de Compostelába - mondja Paulo Coelho. Valahogy nem voltam elég bátor, hogy szembenézzek az álmaimmal. Nem volt bennem elég bátorság ahhoz, hogy felismerjem, az élet sokkal egyszerűbb, mint ahogy addig gondoltam. Addig azt hittem: ó, ha van is az életnek jelentése, az biztosan valami nagyon bonyolult dolog, olyan kincs, amit egész életemen keresztül keresnem kell. Ami nagy ostobaság, hiszen aki így gondolja és élete végén visszatekint, csak azt mondhatja, az egész életemet úgy töltöttem, hogy kerestem az élet jelentését, de nem találtam semmit. Szóval, miután megtettem ezt a zarándokutat, megértettem, hogy ha van is ilyen jelentés, az mindenképpen titok, misztérium. Ezért elég alázatosnak kell lennem, hogy elfogadjam ezt a misztériumot, és olyan értékek szerint kell élnem, amelyek valóban fontosak számomra. [...]
Nem, ez nem a bátorság, hanem a fegyelem próbája volt. Ezen bárki keresztülmehet... mindennap gyalogolunk. Ez az út is csak egy harminc napig tartó gyaloglás volt, semmi több. Alig húsz-huszonöt kilométer naponta... A zarándoklat egyfelől a fegyelem próbája, másfelől pedig kiváló gyakorlat volt ahhoz, hogy lemérhessem, milyen erős vagyok döntéseket hozni... A bátorság az egyetlen erény, amivel rendelkezem. [...]
Ahhoz, hogy bejárjuk ezt az utat, nem kell feltétlenül vallásosnak lennünk, tehetjük akár testedzés végett, vagy turistaként is, esetleg valami jelentést keresve, akárhogyan. A lényeg az, hogy maga az út végül majd sokkal messzebbre vezet bennünket azoktól az okoktól, amelyek ide vezettek, ezért, mire elérsz a végére, az út is fog alakítani rajtad, meg fogja tenni a hatását. [...]
A lényeg az, hogy egyszerűvé kell tenned az életed... anélkül, hogy a magány az ellenségeddé válna; hiszen függőségbe kerülhetsz a magánytól. Öreg embereket gyakran látni így, nem szeretik a gyerekzsivajt, nem szeretnek senkit és semmit, és a végén szép lassan teljesen egyedül maradnak... Elégedett vagy egyedül, és nincs szükséged emberi kapcsolatokra. Ami hosszú távon nagyon káros dolog.
2011. április 25., hétfő
A jogászt nem ütik agyon
A héten Zalában oktattam. Volt egy jogi blokk is a programban. Mikor a közokiratokról beszélgettünk, akkor osztotta meg a kolléganőm a saját kölcsönszerződésének egyik humoros pillanatát. A közjegyző a haszonélvező kifejezésből elhagyta a Z-t, és így is olvasta fel, ünnepélyesen, ahogy illik... ;)
A hegedű miatt, különösen...
Most múlik pontosan,
Engedem had menjen
Szaladjon kifelé belőlem
Gondoltam egyetlen
nem vagy itt jó helyen
nem vagy való nekem
Villámlik mennydörög
ez tényleg szerelem.
Látom, hogy elsuhan
felettem egy madár
tátongó szívében szögesdrót
csőrében szalmaszál
Magamat ringatom,
még ő landol egy almafán
az Isten kertjében
almabort inhalál
Vágtatnék tovább veled az éjben
Az álmok foltos indián lován
Egy táltos szív remeg a konyhakésben
Talpam alatt sár és ingovány
Azóta szüntelen
őt látom mindenhol
Meredten nézek a távolba
otthonom kőpokol
szilánkos mennyország
folyékony torztükör
szentjánosbogarak fényében tündököl
Egy indián lidérc kísért itt bennem
Szemhéjain rozsdás szemfedő
A tükrökön túl fenn a fellegekben
Furulyáját elejti egy angyalszárnyú kígyóbűvölő
2011. április 23., szombat
Azok nevében...
Kockázatos foglalatosság szószólónak lenni. Folyton legitimációs vákuumban élni, hiszen bárki vétó joggal élhet: "köszönöm, de ne az én nevemben...!" Írhatunk alkotmányt, evangéliumot, egyre megy. A dilemma örök. Már napok óta nem írtam, és ami papíron van, szinte devalválódott az elmúlt idő alatt. A telefonok, beszélgetések viszont nem álltak meg, egyre több történet van közel hozzám, dolgozik bennem, néha váratlanul felbukkanva az emlékek pincéjéből.
Nem titok, hogy nincsenek már keresztény ünnepeim, és nincsenek még sajátjaim sem. E két part között figyelem a zajló életet. Szeretnék szólni mégis, mert olyan a prófétaság, mint a csontjaimba rekesztett tűz; belülről fal fel, ha nem adok utat, teret neki.
Azok nevében szólok, akiknek rendszerint nem jut hús az ünnepi asztalukra sem; akik ingyenkonyhákon sorban állva látnak egyedül gőzölgő ételt - és minden vágyuk egy önálló munka, biztonságot és intimitást nyújtó környezet.
Azok nevében, akiknek értelmi-, vagy testi sérüléssel született gyerekük van; akik rettegnek attól, hogy mi lesz, ha megöregszenek és meghalnak - mert biztonságban szeretnék tudni a fiukat, lányukat.
Akik az alkohol, a drogok vagy a pornográfia függőségében vergődnek, és nem látják a szabadulás útját.
Azok nevében, akik gyógyíthatatlan betegségekkel küzdenek, és még a környezetük elől is titkolják, szégyenlik az állapotukat - megértésre, közösségre, az élet teljességére van szükségük.
Akiket prostitúcióra kényszerítenek, vagy ők maguk lépnek erre az útra, egy jobb élet reményében, ami nem jön el számukra.
Akiket megfertőzött a HIV vírus, és a társadalom skarlát betűs söpredékének könyvelik el magukat, olyannyira, ha már el is hiszik; rettegnek attól, hogy kitudódik a titkuk és elvesztenek mindent, ami számukra a kapaszkodót jelenti még az életben: kapcsolatot, barátságot, munkát, szerelmet...
Akik belülről sírnak meddőségük fölött, és magukat értéktelennek, hiábavalónak vélik, mert lelkük legmélyén óhajtják tovább adni a fizikai és szellemi kincseiket.
Akiknek nem jut elegendő tiszta ivóvíz.
Akik nem élhetnek nyugalomban szülőföldjükön, mert őrült politikai rendszerek és azok fanatikus követői felforgatják a nyugalmukat - csak méltányos békét szeretnének a környezetükben.
Akiknek meglopták a bizalmát, aki gyógyíthatatlan sebet kaptak a szerelmükben és elveszették a reményüket abban, hogy lehet újat kezdeni.
Azok nevében, kik első gyereküket halva hozzák a világra, és szinte eszüket vesztik a fájdalomtól, hogy annyi várakozásuk és álmuk dőlt halomra - tehetetlenek és dühösek, mintha a lét maga hullt volna a semmibe pár óra leforgása alatt.
Ha őket nézem, akkor egy szenvedő tömeg lebeg előttem, akik megváltásra várnak. Nem tudom felróni senkinek, ha örömmel veszi azt az üzenetet, hogy valaki elvégezte helyette ezt a munkát.
Az én jó hírem annyi, hogy van tovább - és én is vagyok tovább. A biológia, a kozmosz van tovább. A mese velünk vagy nélkülünk folytatódik, de az már nem lehet ugyanaz, mint ami előttünk volt...
Nem titok, hogy nincsenek már keresztény ünnepeim, és nincsenek még sajátjaim sem. E két part között figyelem a zajló életet. Szeretnék szólni mégis, mert olyan a prófétaság, mint a csontjaimba rekesztett tűz; belülről fal fel, ha nem adok utat, teret neki.
Azok nevében szólok, akiknek rendszerint nem jut hús az ünnepi asztalukra sem; akik ingyenkonyhákon sorban állva látnak egyedül gőzölgő ételt - és minden vágyuk egy önálló munka, biztonságot és intimitást nyújtó környezet.
Azok nevében, akiknek értelmi-, vagy testi sérüléssel született gyerekük van; akik rettegnek attól, hogy mi lesz, ha megöregszenek és meghalnak - mert biztonságban szeretnék tudni a fiukat, lányukat.
Akik az alkohol, a drogok vagy a pornográfia függőségében vergődnek, és nem látják a szabadulás útját.
Azok nevében, akik gyógyíthatatlan betegségekkel küzdenek, és még a környezetük elől is titkolják, szégyenlik az állapotukat - megértésre, közösségre, az élet teljességére van szükségük.
Akiket prostitúcióra kényszerítenek, vagy ők maguk lépnek erre az útra, egy jobb élet reményében, ami nem jön el számukra.
Akiket megfertőzött a HIV vírus, és a társadalom skarlát betűs söpredékének könyvelik el magukat, olyannyira, ha már el is hiszik; rettegnek attól, hogy kitudódik a titkuk és elvesztenek mindent, ami számukra a kapaszkodót jelenti még az életben: kapcsolatot, barátságot, munkát, szerelmet...
Akik belülről sírnak meddőségük fölött, és magukat értéktelennek, hiábavalónak vélik, mert lelkük legmélyén óhajtják tovább adni a fizikai és szellemi kincseiket.
Akiknek nem jut elegendő tiszta ivóvíz.
Akik nem élhetnek nyugalomban szülőföldjükön, mert őrült politikai rendszerek és azok fanatikus követői felforgatják a nyugalmukat - csak méltányos békét szeretnének a környezetükben.
Akiknek meglopták a bizalmát, aki gyógyíthatatlan sebet kaptak a szerelmükben és elveszették a reményüket abban, hogy lehet újat kezdeni.
Azok nevében, kik első gyereküket halva hozzák a világra, és szinte eszüket vesztik a fájdalomtól, hogy annyi várakozásuk és álmuk dőlt halomra - tehetetlenek és dühösek, mintha a lét maga hullt volna a semmibe pár óra leforgása alatt.
Ha őket nézem, akkor egy szenvedő tömeg lebeg előttem, akik megváltásra várnak. Nem tudom felróni senkinek, ha örömmel veszi azt az üzenetet, hogy valaki elvégezte helyette ezt a munkát.
Az én jó hírem annyi, hogy van tovább - és én is vagyok tovább. A biológia, a kozmosz van tovább. A mese velünk vagy nélkülünk folytatódik, de az már nem lehet ugyanaz, mint ami előttünk volt...
2011. április 15., péntek
51.
A kinyilatkoztatott vallások Istene alapvetően beszédképtelen Isten. Akárhányszor próbálkozik, nem tudja világosan vagy teljesen kifejezni magát.
- Évszázadokig beszél a zsidókhoz, de nem sikerül megértetnie magát.
- Végül elküldi egyszülött fiát, és a fia semmivel sem tűnik jobbnak. Jézus összeülhetett volna egy írnokkal, és teljesen egyértelmű kifejezésekkel lediktálhatta volna a választ minden elképzelhető hittudományi kérdésre, ő azonban nem ezt választotta. Így a következő nemzedékre maradt, hogy kiderítsék [mire gondolt Jézus...] pogromokkal, tisztogatásokkal, üldözésekkel, háborúkkal, a máglyával és a kínpaddal.
- Miután Jézuson keresztül kudarcot vallott, Isten ezután megpróbálta megértetni magát Mohameden keresztül, korlátozott sikerrel, mint mindig.
- Ezer évnyi hallgatás után ismét próbálkozott Joseph Smith-szel, de ezúttal sem ért el jobb eredményeket.
Átlagolva mindezt, Isten mindössze annyit volt képes biztosra mondani nekünk, hogy úgy kellene bánnunk másokkal, ahogy mi szeretnénk, hogy ők bánjanak velünk. Mi ez - egy tucat szó? Nem sok mutogatni való ötezer éves munkához képest, és ennyit valószínűleg magunktól is kitalálhattunk volna egyébként. Őszintén szólva zavarban volnék, ha egy ennyire alkalmatlan istennel állnék kapcsolatban.
(B története)
- Évszázadokig beszél a zsidókhoz, de nem sikerül megértetnie magát.
- Végül elküldi egyszülött fiát, és a fia semmivel sem tűnik jobbnak. Jézus összeülhetett volna egy írnokkal, és teljesen egyértelmű kifejezésekkel lediktálhatta volna a választ minden elképzelhető hittudományi kérdésre, ő azonban nem ezt választotta. Így a következő nemzedékre maradt, hogy kiderítsék [mire gondolt Jézus...] pogromokkal, tisztogatásokkal, üldözésekkel, háborúkkal, a máglyával és a kínpaddal.
- Miután Jézuson keresztül kudarcot vallott, Isten ezután megpróbálta megértetni magát Mohameden keresztül, korlátozott sikerrel, mint mindig.
- Ezer évnyi hallgatás után ismét próbálkozott Joseph Smith-szel, de ezúttal sem ért el jobb eredményeket.
Átlagolva mindezt, Isten mindössze annyit volt képes biztosra mondani nekünk, hogy úgy kellene bánnunk másokkal, ahogy mi szeretnénk, hogy ők bánjanak velünk. Mi ez - egy tucat szó? Nem sok mutogatni való ötezer éves munkához képest, és ennyit valószínűleg magunktól is kitalálhattunk volna egyébként. Őszintén szólva zavarban volnék, ha egy ennyire alkalmatlan istennel állnék kapcsolatban.
(B története)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)