Néha villanásnyi időre találkozunk egymással. Rövid mosoly, kézfogás, egy-egy ölelés erejéig. Talán még arra is futja a lélekjelenlétünkből, hogy néhány személyes információt megosszunk, valós kérdéseket feltegyünk. Ma egy zebrán jött velem szembe egyik régi ismerősöm. A köszönésre is úgy maradt lehetőség, hogy mindketten visszafordultunk. Aztán megkérdezte: "Mizujs?"
A válasz meghallására semmi lehetősége nem maradt. Nem állt meg, nem fordult vissza. Csak úgy megkérdezte. Sajnos nincsenek "csakúgy" válaszaim, ezért egy reménytelen arckifejezéssel próbáltam kódolni a szomorúságom és tehetetlenségem. Ciklon szerint nem kell erre válaszolni. Valahogy mégsem tudok nyugodt lenni az instant közösségtől, a megválaszolatlan kérdéstől, az egymás felszínén elsuhanástól.
Legközelebb majd azt mondom: "Hagyjuk a nyüzsgést! Üljünk le most!"
Megosztás
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése