Ma reggel - a busz ablakából - láttam egy hajléktalan férfit, aki egy kis beugróban a táskáit rendezte. A lépcsőn ülve valamit eszegetett, és unottan keresgélt egyik szatyor mélyén. Magamat láttam benne, semmiresejó kacatjaimmal, amiktől csak nem sikerül szabaddá válnom. A bizonytalanságomat, hogy nem tudom merre visz ez az EGÉSZ. Hogy enni kell, élni kell (amellett, hogy ezeket is magam választom egy szűk listáról). Jó lenne mindent elvaterázni, és nyakamba venni a világot. Menni a pereméig, aztán csak nézni a naplementéket. A hátamra venni mindent, ami fontos; csak annyit megtartani, amit elbírok a vállaimon.
Megosztás
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése