Utoljára szorosan egymás mellé állva kört alkottunk, és egy közös ölelésben még egyszer átéreztük az együtt töltött időt. Aztán szép lassan távolodva végül elengedtük egymás kezét. Békével, megelégedetten kifordultam a körből, mindegyikünk elindult a maga céljai irányába.
Valami lezárult és nem jön vissza. A vég ebben a lekerekedett valóságában ünnepelhető és elhordozható. A francia úton idéztem, hogy az elköszönésben válik nyilvánvalóvá számunkra, mi is történt velünk a találkozás során. Amit átéltünk, az itt van velünk, bennünk kiszabadult az idő szorításából. Mert szabadon felidézhetem, tovább szőhetem, finomíthatom magamban.
Én úgy vagyok, hogy már százezer éve nézem, amit meglátok hirtelen. (József Attila: A Dunánál)
Hálás vagyok a vezetőkért és a csoporttársaimért. A módszerért, azokért akik ezt tovább adták, míg eljutott hozzám is. Akik a fizikai létemet adták át emberöltőkön keresztül. Azokért a fajokért, amik elvezettek a homo sapiensig. Azokért a molekulákért, amikből összeállt a bolygónk... Minden rezdülésért, ami elősegítette vagy lehetővé tette, hogy itt legyek én is ebben a talányos álomban.
1 megjegyzés:
Szép ez az utolsó bekezdés. Nagyon.
Puritán Palota
Megjegyzés küldése