2011. február 20., vasárnap

Hazudj még nekem!

Cipő olyan fülbemászóan énekli, az Engedj közelebb-ben, hogy már-már elhittem. Furcsa viszonyom van a mellé beszédhez. Egy alkoholista család tele van titkolózással, az iszákos szülők fedezésével. A saját melegségem is hosszú ideig véka alatt pihent. Aztán (talán túl korán) jött mások titka. Szabadulni ebből olyan, mintha az idő rám kövült hagymaleveleit törném fel napról-napra.

Nincs sok épp eszű alternatíva számomra. A közel s távolban ezen a zátonyon zúzzák szét magukat személyek, szerelmek, barátságok. Attól tartózkodom, hogy a történeteket szép és csúnya jelzőkkel cicomázzam fel. Ha van, akkor okkal van és okkal szűnik majd meg a hazugság. Most kicsit mélyebbre szeretnék tekinteni. A folyamatra magára, amit élethazugságnak is nevezhetünk.

Tegnap hallottam valakit a halál torkában tipródni. Mindenki hibás volt, aki nem segít neki; természetesen olyan módon, ahogy ő majd megmondja. Annak az esélye, hogy legalább egy kivezető mondat eljusson a hallójáratáig - konkrétan: a jelenlegi helyzete az előző döntéseinek a logikus következménye -, a nullához közelített. Mivel nem kapott visszaigazolást a maga csődtömegének a dédelgetéséhez, tovább robogott vele. És most is viszi tovább, mint Örkény mentőse a mérgezett pogácsát. Hazudjak még neki? Jobb, ha sosem ébred fel a valóságra?

A hazugság szorosan fogja egyik rokonának (a birtoklásnak) a kezét. Abból az egészen megfontolt pozícióból építi fel magát, hogy "nekem ez IS!" jár. Nekem az egész élet jár, és aki ezt korlátozni, visszafogni, csökkenteni szeretné, az agresszor. A kiiktatása pedig csak ízlés, jólneveltség, taktika kérdése. Lehet altatni a figyelmét: hihetőbbnél-hihetőbb vásznakat szőve a szeme elé. Vagy cinkossá tenni egy "tudom-hogy-tudod-hogy-tudom"-ban. Az nagy titok számomra, hogy miért van ez a tévesztés a habzsolás és a telítettség, a markolászás és a biztos fogás között. Hogy miért hiszi el valaki, hogy a világ görcsös önmaga alá gyűrése szilárd szigetté fog tömörödni. Ez a bolygó nem az "egy, aki mindent visz" törvényére állt be, hanem az éppen elégséges működteti, ameddig hagyjuk. Kérlelhetetlenebb ez, mint a gravitáció, amit csak átmeneti hazugságokkal vonhatunk kétségbe. Szegény Voldemort!

Fenntartom az empátiámat mindazok számára, akiknek az előzőek nem sokat segítenek a jelen helyzetük elviselésében, mert számukra minden egész darabokban hever szanaszét. A halál előszobája ez, éppen tőle menekülve szerezzük kék-zöld foltjainkat. Mert ha két lábban akarok állni az életben, akkor biztonságot kell teremtenem. A biztonság legjobb tőkéje (a rövidebb emberemlékezetünk óta) a kecskék, tevék és egyéb négylábúak száma. Volt idő, amikor a törzsi közösség bizalmi-szövedéke nyújtotta mindezt, jóval kiszámíthatóbban, hogy ne mondjam: fenntarthatóan. Nem lebecsülve a materializmus nyújtotta szusszanásnyi pihenőt, többen fogékonyak vagyunk az élménytőke kovácsolására is. Minél több érzelmi felizzás, minél színesebb és izgalmasabb életrajzi film fogatása, sok-sok statisztával. Mert az élmény én vagyok, általa növök, teljesedek.

A találkozásban nincs birtoklás, csak haszon. Nincsenek mellékszereplők, és nem létezik én és te. Magamat becsapni pedig a bölcs magatartás ellen volna. Amikor az őszinteséget zálogba adjuk (egy remélt ínyencség kedvéért), akkor a találkozás lehetőségeit sikkasztjuk el. Azt, ami nekem egyetlen örömem és jutalmam; halálon innen és túl.

2 megjegyzés:

Balázs írta...

Sakálul: Szép írás.
Zsiráful: Engem megérintett, köszönöm.

e-Szti írta...

az egész szólt hozzám, de az utolsó bekezdés már már suttogott a fülembe... Köszönöm!