Salam laki ya Maryam

Egészen megszoktam belülről, hogy dalban mondom el a hangulatomat - aztán visszafejtem játékból, hogy miért éppen ez a hangsor tartja magánál a figyelmem (napokig is akár). Ülök a metrón és ez duruzsol a fülemben vég nélkül.

Még a '90-es évek elején olaszt tanultam Frascatiban, ahol libanoni kapucínus testvérem (név szerint: André) arabul megtanította nekünk a fátimai himnuszt. Portugáliában naponta többször hallottam, akármilyen kis falusi templom mellett vitt az út. Ricsivel beszélgetve, tegnap délután frissültek ezek a memóriaszeletek is a fejemben.

Olyan valóságos az, hogy a Róma fölötti teraszon napozva ellátunk a tengerig, mint ahogy egy évvel ezelőtt (és azóta) nézem az esti szürkületbe vesző zarándokcsoportokat Fátima főterén, vagy tegnap este óta ott kevergetem a kávémat a Toldi Mozi belső terében. Egy énekfoszlány üzemelteti mindezt: előhívja az emlékek raktárából, és összeszerkeszti a maga kedve szerint. A múlt nem zárult le, velünk él és alakul folyton. Nincsen lepecsételt, időbélyegzővel konzervált verziója. A szépség kaphat új árnyalatot, a meghittség a világ látványosságává válhat.

Szabadok vagyunk az egyszer átélt újraélésére. Mindig érettebben, mind nagyobb koordinátarendszerben szemlélve. Teremtő folyamat ez, nem pusztán a jelen törékeny ajándéka. A már "lezárult" szakaszaink olyan engedelmesen hajolnak meg értő kezünk alatt, mint tűz köztelében a viasz. Annyi benne a spontán elem és a kiszámíthatóság, mint jövőt kutató álom-indáink óvatos tapogatózásában. A történetünk nem csak velünk, hanem bennünk, pontosabban általunk él. Mi töltjük meg tartalommal és értelmezéssel, reggelente mi adjuk meg hozzá a kulcsot.

Ettől függetlenül jogunkban áll nem szeretni, tekinthetjük kialudt vulkánnak is ezt a fortyogó lávatengert. A döntésünktől függetlenül élni fog, időnként eltakarva véglegesnek remélt rétjeinket, és szembesít a bebetonozottnak hitt múltunkkal. A tűzhányók vidéke termékeny föld, alakulni, alkalmazkodni képes a gyors változásokhoz.

A halálnak egyetlen mentsége maradt, hogy a létező legnagyobb keretet kínálja egész lényünk újragondolására. Benne frissen ott lesz (badarság: itt van) minden tervünk és álmunk, már a múlt lencséjén keresztüldolgozva. És látni fogunk... Talán azt a temérdek, utolsó órámra irányított üdvözlégyet is megértem végül.

Megosztás