2009. március 9., hétfő

Helló!

Mit mondasz a „Helló!” után?

Ez a látszatra gyerekes kérdés magában foglalja a teljes emberi lét és az összes társadalomtudomány alapproblémáját. […]

Ezt „kérdezik” maguktól a csecsemők, erre tanulnak meg hazug választ adni a kisgyerekek, ezt tudakolják egymástól és segítőiktől a serdülők, ezt kendőzik el megalkuvóan a felnőttek, és erről írnak könyveket bölcs öregemberek anélkül, hogy valaha is megtalálnák a helyes feleletet. […]

Egy egészséges ember nem képes „Helló!”–t mondani valakinek addig, amíg meg nem ismeri, kis is ő, és ez a megismerés hétről-hétre, sőt óráról-órára változik. Minden találkozáskor egy kicsit mélyebben megismerjük egymást, és a kialakuló barátság során a „Helló!” is módosul, a tökéletes „Helló!”–t csak megközelíteni lehet. Ha helyesen üdvözlünk valakit, ez annyit jelent, hogy személyként észleljük őt, belépünk az életébe és lehetőséget adunk neki, hogy ő is belépjen a miénkbe.

Ahhoz, hogy azt mondhassuk, „Helló!”, először is meg kell szabadulnunk mindattól a szeméttől, amit felhalmoztunk a fejünkben attól a pillanattól kezdve, amikor hazavittek bennünket a szülészetről.

Hogy visszaköszönhessünk másoknak, először is észre kell vennünk, hogy valaki áll mellettünk, vagy elsétál a közelünkben, és arra vár, hogy visszaköszönjünk neki. Évekbe telhet az is, amíg ezt megtanuljuk.

Miután kimondtuk a „Helló!”–t, meg kell szabadulnunk mindattól a szeméttől, ami visszaáramlik a fejünkbe; meg kell szabadulnunk a megélt sérelmek összes égéstermékétől és azoknak a bajoknak a rémétől is, amelyeket a jövőben szándékozunk magunkra idézni. Ekkor elnémulunk, de nem is kell semmit mondanunk. A többéves tapasztalat majd meghozza azt az érzést, hogy talán mégiscsak érdemes megszólalni. […]

A „Helló!”–t mondani tudó „Marslakó”–t meg tudjuk különböztetni a „Földlakók” fecsegésétől, minthogy ez utóbbi, amint azt már a legrégibb (az egyiptomi és babilóniai) feljegyzésekből tudjuk, csupán háborúkhoz, éhséghez, betegséghez és halálhoz vezetett, a túlélők körében pedig bizonyos fokú lelki zavartságot alakított ki.

[…] Az élet olyan egyszerű dolgot jelent, hogy látjuk a fákat, halljuk a madarak énekét, és üdvözöljük embertársainkat. A tudatosság és spontaneitás élményét jelenti, drámázás és álszenteskedés nélkül, bizonyos fokú tartózkodással és méltósággal.

(Eric Berne: Sorskönyv)