Kishalál

Napok óta visszaszámolok: mire van még idő? Utolsó edzés, utolsó munkanap, viráglocsolás, gázszámla rendezése...

Van, aki keresi a lehetőségét, hogy még indulás előtt beszéljünk. Van, akit én keresek kitartóan. Egyik sem garancia, mert néha kibogozhatatlan okokból nem sikerül összehozni a találkozást. Rendre elmaradnak, a múlt dolgai közé esve.

Az ügyek így is, úgy is nullára redukálódnak holnap reggelig. Budapesti életem elsimul, csend lesz utánam. De mit hagyok itt, a hátam mögött? Félbeszakadt olvasások, elhanyagolt nyelvtanulás, kiforratlan kapcsolatok, tervek... Ugyanakkor barátok, érdeklődő ismerősök, aggódó szavak, SMS-ek. Mind itt hagyom őket, érintetlenül. A maguk logikája szerint élnek tovább, kis távolságot véve tőlem.

Annyi mindent túléltem már ebben a cirka negyven évben (kollégium, pályakezdés, katonai szolgálat, munkakeresés, tanulmányok, papság, civil élet újraépítése), most önmagam következik.