Az EMK (kapcsolat-centrikus kommunikáció) a belső világunk kifejezése során arra hívja fel a figyelmet, hogy az érzéseink lehetnek áldozati-, vagy autonóm érzések. Előfordul, hogy maga a megfogalmazás viszi félre a párbeszédet, illetve áll annak útjába, hogy a találkozás egyáltalán létre jöhessen. Az áldozati érzés: "megbántottnak érzem magam" - egy külső ok, vagy személy felé mutat, őt téve meg bűnbaknak az aktuális rosszullétem miatt. A zsiráf ezért nem megszomorított, hanem szomorú, és fellelkesített helyett fellelkesült. A különbség képletesen szólva akkora, amit a boldog és megboldogult állapotok közötti eltérés (a megboldogultat kifejezetten evilági értelemben használva, nem az üdvösség távlatában).
Ezért az EMK első szabálya, hogy a megfigyelés és az érzés között vágjak el minden logikai, ok-okozati összefüggést. Amit látok/hallok, az nem felelős a belső világom történéseiért:
Karácsony közeledtével az is eszembe ötlött, hogy az öröm, harmónia keresése során is belebonyolódhatunk hasonló labirintusba: azaz nem választjuk el következetesen a külső eseményeket (a fej szintjét) azoktól, amik a szív szintjén zajlanak. A csillagszóró, Stille Nacht, gőzölgő halászlé és pihe-puha hóesés önmagában nem bír hatalommal jóérzéseink felett. Ami megadja a benső "fenyőillatot", az a szükségleteink kielégülése. Ez vonatkozhat biztonságra, meghittségre, intimitásra, találkozásra, de természetesen táplálékra vagy szexualitásra is. Amikor az érzéseinket össze tudjuk kapcsolni a szükségleteinkkel, akkor ez a tett képes kiemelni bennünket a hétköznapok locsogásából és fecsegéséből az ünnep magaslatába:
Az ünnep a ránk telepedő hétköznapok értelme.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése