Már tegnap a végére értem Daniel Quinn második könyvének, a maradék 20 oldalt mára hagytam. Olyan ez, mint amikor a HP utolsó fejezeteit egyre lassabban és lassabban lapozgatjuk, nehogy idejekorán véget érjen. Sok megfontolni valót adott, a népesség és táplálékszabályozás összefüggéseiről, a programok elégtelenségéről. Néhány ponton viszont nem tudtam követni.
A Békafőzés c. előadás kitér a vallások születésének körülményeire. Az alapkoncepciója ugyanaz, mint az Izmael regényben lefektetett képlet: az emberiség egyik kultúrája a sok közül (akiknek mi vagyunk az örökösei) kb. 10 ezer évvel ezelőtt szakított az ősök élet-igazolta életmódjával és egy merőben új vállalkozásba kezdett. A vadászó-gyűjtögető modellt lecseréltük a totalitárius mezőgazdaságra, amely végzetes következményekkel járt fajunkra nézve.
Miután gyanítani kezdték őseink, hogy fundamentálisan rossz irányba tartunk, üres az életük és valami több után sóvárogtak. Ekkor léptek a színre történelmünk üdvözülést hirdető mesterei. A talaj készen állt számukra, hiszen az osztályokra szakadozott és nyomorba süllyedt társadalom könnyűszerrel eredendően bűnösnek ismerte el magát, akit meg kell menteni az örök kárhozattól. E nagy vallások közös eredője, hogy:
Az ember feltételei olyanok amilyenek, és részünkről bármekkora erőfeszítés sem fog ezen változtatni; nem áll hatalmunkban népünk, barátaink, szüleink, gyermekeink vagy házastársunk megmentése, de létezik egy (és csak egy) személy, akit megmenthetünk, mégpedig saját magunkat... Az üdvözülés persze a legcsodálatosabb dolog, amelyet életünkben elérhetünk - és nemcsak hogy nem kell megosztanunk, még csak nem is lehetséges megosztani másokkal. Ezek a vallások okoskodták ki, hogy ha nem üdvözülünk, akkor kudarcunk teljes, függetlenül attól, hogy másoknak sikerül-e ez vagy sem. Másrészről, ha üdvözülünk, akkor sikerünk teljes - ismét csak függetlenül attól, hogy másoknak sikerül-e ez vagy sem. Végtére, e vallások szerint, ha üdvözülünk, akkor szó szerint semmi más nem számít az egész világegyetemben.
Ebben az értelmezésben a kereszténység is - a többi nyugati és keleti vallással egyetemben, akikkel ikertestvérek ilyen távolságból szemlélve -, szélsőséges individualizmust teremtett. Ő sem mentes az illúzió vádjától. Azonban Daniel Quinn sem lépheti át a maga árnyékát, nem tudja feloldani azt a talányt, hogy azért van-e kenyér, mert éhesek vagyunk, vagy azért él bennünk e csillapíthatatlan vágy, mert tudunk annak a kielégíthetőségéről is. Feltéve, hogy csakugyan ez a teljes igazság, a nagy felejtésen túli, valódi történetünk, Isten önközlésének új módja miért ne eshetett volna éppen az elvevők öngyilkos forradalmának közepére, amikor annyira meggyengült a természetes istenismeret, hogy valami átütő és hatékony közeledésre volt szükségünk.
Az a teológiai következtetés, hogy Isten akkor is el jött volna, ha nincs bűn, mert a kinyilatkoztatás forrása nem a véletlenszerű bukásunk, hanem az ő benső élete - szintén nem harmonizál ezzel a szükség-vallással.
A szentek közösségének hite éppen arra mutat rá, hogy az egyszemélyes üdvösség nem járható és meglehetősen unalmas.
Az a megállapítása is sántít, bár egy pappal mondatja ki, hogy Jézus azért jött, hogy lelkeket mentsen; nem a bálnákat, nem az őserdőket vagy a vizes élőhelyeket... Természetesen az is számon kérhető Jézuson, hogy hol késett eddig. A bibliai szövegek nem arról tanúskodnak, hogy jól szerkesztett, félreértésektől mentes rendszert hagyott a követőire. Arról viszont szólnak ezek a sorok, hogy felelős viselkedésre, szolidaritásra hívta meg őket, és arról is beszélt, hogy ők tőle nagyobb művet fognak alkotni. Hogy mégsem tették, vagy nem elég meggyőző módon, az nem feltétlenül az alapító hibája.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése