2009. február 7., szombat

Szörnylény

"Miféle szörnylény hát az ember? Micsoda eddig nem volt teremtmény, szörnyeteg, zűrzavar, micsoda ellentmondás, a természet milyen csodája? ... Ismerd hát meg, kevély ember, milyen paradoxon vagy önmagad szemében... tanuld meg, hogy az ember végtelenül több, mint ember..." (B. Pascal: Gondolatok, 434.)

Popper Péter úgy töpreng a Nők lapja évszakok 2008. téli számában, hogy biztonságot akarunk, de kalandokat is. Hűségesek akarunk lenni, de csábulékonyak is vagyunk. Szellemi és kulturális értékeket tisztelünk, de a pénz után rohanunk. Nagyvonalúak akarunk lenni, és megbocsátó keresztények, de bosszúra vágyunk. Mikor igazságügyi pszichológusként a bíróság elnöke azt vetette a szemére, hogy: "Szakértő úr, a maga véleménye tele van ellentmondásokkal!" - így válaszolt: "Elnök úr! Az ember lelke van tele ellentmondásokkal. Ezt tükrözi a véleményem."

Csakhogy a mi kultúránk nem tűri az ellentmondásokat. Azt követeli, hogy legyünk egyértelműek. Jobboldaliak vagy baloldaliak, szeressünk vagy gyűlöljünk, esetleg lehetünk még közömbösek, legyünk keresztények, zsidók vagy buddhisták, hívők vagy istentagadók. De egyszerre nem lehet ennyiféle bennünk. S ha mégis ilyen sokféleséget hordozunk? Akkor egyet élhetünk át, a többit el kell fojtanunk... Jézus először kinőtte a családját, aztán Galileát, majd a népét és a Római Birodalmat is. Ezért tartották Barabásnál is borzasztóbbnak.

Ezeket a belső ellentmondásokat már sokan vizsgálták, különböző eredményekkel. József Attila az Ódában azt írja, hogy a test nyugalomra vágyik, a lélek pedig lángoló szenvedélyekre. Ám számolnunk kell egyéb hatásokkal is. Például azzal, hogy környezetünk elvárja, hogy holnap is ugyanolyanok legyünk, mint ma. Füst Milán példája: "Ez a fecsegő ember hallgatag lett. Talán megbolondult?" Holott esetleg csak megvilágosodott.

A változásoktól való megriadás legfőbb oka a félelem az ismeretlentől. Mert az emberi létezés legnagyobb terhe az élet bizonytalansága. Egyrészt a sorsunkat meghatározó tényezők annyira bonyolultak, hogy lehetetlen számba venni őket. Másrészt az érzelmeink, amelyek döntően befolyásolják viselkedésünket, nem állnak akaratlagos szabályozásunk alatt. Döntünk, választunk, vagy csak sodródunk - ebből a szempontból mindegy. Végső soron kiengedjük kezünkből a sorsunk irányítását, mert nem tudjuk kiszámítani döntéseink következményeit. Seneca mondta: "Vezetik a végzetek azt, aki hagyja magát vezetni, aki nem, azt vonszolják." Halálos szerelemben házasodunk, és három év múlva már rá sem bírunk nézni egymásra a válóper idején. Ennyi telik tőlünk a jövő megformálása terén.

A legtöbbünk ezért biztonságot keres, eszmékben, ősi keleti és megreformált, nyugaton elterjedt vallásokban, szektákban, tradíciókban, félreértett erkölcsi normákban, vagy legalább a jelenlegi emberi viszonyok megőrzésében. Még akkor is, ha egy kapcsolat már meghalt. Meddig él egy viszony? Ameddig úton vannak, valahonnan valahová (egy irányba fordulva) tartanak. Őrzik az egy közös álmot. Amikor már nincs közös ösvényük, vagy csak ismétlik megszokott önmagukat, csak végszavaik, monológjaik vannak, vagyis megszűnt közöttük a valódi kommunikáció - akkor a kapcsolat már nem él. De a többség megborzong az ismeretlen jövőtől, akárcsak a haláltól. Hiszen minden lemondás, elhagyás egy kis halál.

S együtt élnek tovább egy már funkcióit vesztett fészekben. Két motivációt is felfedezhetünk ebben. A fő kérdés ugyanis ez: Ki vagy mi a fontos? A helyzet vagy az ember? Ha a helyzetet akarom megőrizni, a lakást, a telket, a jövedelmet, a pozíciót - ez a romlásba vezető reménytelen út. De ha a társ, a partner az első, az ő öröme, lelki egyensúlya, akkor még újraépülhet a kapcsolat, megmenthető az enyészet torkából is. Ennek a puszta belátása is igen nagy fokú, sokszor fájdalmas őszinteséget igényel magunkkal szemben.