Ennek az embernek született két fia: az idősebbet Zainnak hívták, a fiatalabbat Kábelnek. Zain a mezőn élt. Öregapja minden pillanatban ott járt vele. Ha a forrásból mert vizet, a fodrozódó tükörben az ő arcát látta táncolni; amikor az esti tűz szikrái belevegyültek a csillagos ég lámpásaiba, az ő szemének fénye villant fel számára. Enyhe szellő fújdogált a szavanna fölött, ő pedig szerető simogatását érezte a bőrén. Előfordult azt is, hogy szomjúságában lázálmok gyötörték, és hosszú napokon, éjszakákon át nem nyíltak meg az ég csatornái. Ettől sem lett egy csapásra árva, bízott apja könnyeiben, melyet ő az oroszlánok és zergék miatt egyaránt bőségesen hullatott. Mikor Zain éhes lett, újabb csorda után nézett, nem pedig vissza, a régi barlangjára.
Egy napon megszületett Kábel. Szép és okos kamasz fejlődött belőle, aki érdeklődéssel fordult minden újdonság felé. Ügyes kézzel faragott, dárdát hajított, és élve is be tudta fogni az őzgidákat, vaddisznó-malacokat. Békében élt a család.
Egyik reggel Kábel furcsa kéréssel állt az Ősöreg elé. "Unom már ezt a cigány [sic!] életmódot, hogy egyszer hopp, máskor kopp. Falat építek, kikanyarítom a mezőből a saját kertemet. Ne kelljen esténként a jószerencsére bízni a családom életét. Én ölök inkább, minthogy engem öljenek... Megvédem azt, ami az enyém."
Sokaknak tetszett ez a bátorság, és várost alapítottak a "pusztaság" közepén. Bárkit szívesen megvendégeltek: aki odaköltözött hozzájuk, az élete végéig ott is maradt. Zain "vadember" élete lassan feledébe merült, senki nem hiányolta a hideg téli szeleket, a skorpiókat és mérges kígyókat. Az emberek reggel felébredtek, majd szorgalmas munkába kezdtek, hogy a kert fogyatékosságait kijavítsák. Amikor az életük szűkössé vált számukra, egyszerűen távolabb tolták a mozgatható palánkokat, egy-két napi járófölddel délre. Majd északra. Végül napkelet és napnyugat minden égtája felé.
Az egerek megtámadták az éléskamrájukat, de ők kiirtották a betolakodókat. A nagymacskák is dézsmálták az ő húskészletüket, így kivívták dárdáik haragját, ahányan csak voltak. Övék volt és értük lüktetett minden a kertben. A Varázsló úgy meséli, hogy az Öreg végtére is ezért nemzett fiakat, hogy birtokba vegyék azt, ami mindig a saját tulajdonuk volt, amit rajtuk kívül más csak jogtalanul bitorolhat.
Csupán az nem fért a fejükbe, hogy mi végre van annyi betegség, erőszak, békétlenség és nyomor. Aztán még többen lettek, és a bajok a létszámukkal együtt dagadtak, mint a Kisgömböc. Miután az erdőből kivágták az utolsó fákat, a folyóból pedig lehalászták az utolsó pisztrángokat is, buzgó imába kezdtek: "Szent Ferenc, a környezetvédelem védőszentje, könyörögj érettünk! Erdők Királynéja, könyörögj érettünk!" Stb. Ferenc még valahogy kihámozta a jövőből érkező fohász értelmét, bár az olyan kifejezések, mint üvegházhatás, vagy felmelegedés, kőolaj és társai okoztak számára némi fejtörést. Nagyobb zavar volt viszont attól, hogy a felső világban senki nem tudta, ki a csuda lehet az az Erdők Királynéja. Legalább is nem akadt vállalkozó erre a hangzatos címre.
Az Ősöreg fülének tökéletesen semmitmondó volt az a hangsor, hogy "környezet" és az is, hogy "védelem". Ő ismét felkeltette a Napját a munkásokra és a dologtalanokra, szépekre és csúnyákra, idősekre és fiatalokra, egészségesekre és betegekre egyaránt. Nem volt képes elképzelni sem, miként védhetné meg a nyulakat a rókáktól, a szúnyogokat a békáktól; adott esetben a kétlábúakat a több lábon állóktól vagy a szárnyasok és úszósok seregétől.
A révülésekre egyre kevesebben jártak már el, pedig a Minden Mesék Palotája tárt kapukkal várta a betérőket. A törzsbeliek kitartóan kérdezgették egymástól: "Hogyan jutottunk ide?" "Keljünk fel, és menjünk Atyánkhoz!" - javasolta a Varázsló. De az utat ő sem ismerte, sem atyái, sem atyáinak az atyái. Így történt, hogy Kábel fiai nem tudtak felkelni és Atyjukhoz menni. Hiszen ő nincs itt, vagy ott. Nem lehet rábökni, hogy "Idesüss, megtaláltam!" Egy régi-régi történet szerint, ha felfordítasz egy követ, ott találod; ha a hajnal szárnyaira szállsz, ott is veled marad.
A sövények összeértek, bekerítették önmagukat. Egyszerre voltak üldözők és üldözöttek, fenyegetők és megrettentek. "Talán egy égi szekéren ki lehetne szökni a fényes jövő felé?" "Tenyészthetnék nagyobb combú tyúkokat?" Talán a Kenderszakállú megfejti a végén ezt a talányt, csak szorgalmasan és éberen kiáltsuk egyszerre: "Könyörülj rajtunk, megtévedt bárányokon!"
Az Öreg csak nézte őket, zavaros kapkodásukat, és Zainra gondolt. A messzire lobogó lángnyelvek között az ő arcát látta táncolni...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése