Ha az ember sokat szenvedett életében, minden további szenvedés egyszerre elviselhetetlen és jelentéktelen.
A megtérésről szokásos úgy beszélni, mint sötétbe ugrásról; amikor a még csak tapogatózó, bizonytalan hit Isten biztos kezeibe veti magát. Elfogadja azt is, ami logikával nem világítható át, bizalmat szavaz az atyai gondoskodásnak. Egy végtelenül bölcs, hatalmas és jóindulatú lény nem jelent nagy fenyegetést az ébredező lelki utazó számára. Hasonlít ez ahhoz a levegőben végzett mutatványhoz, aminek nem elhanyagolható díszlete a mélyben kifeszített háló: a gondviselés "tenyere".
Mi történik akkor, ha egy varázstalan ütésre eltűnik ez az összkomfortos mennyország? Mikor minden óvatlan mozdulat nyaktöréssel járhat... Vagy ha sík terepen, de sűrű ködben járunk; cél, az értelmesség ígérete nélkül.
Ha a jövő bizonytalanná válik, marad egy járható ösvény: visszatérni az emlékek csigaházába, és ebben a meditatív csöndben megérlelni valami MÁS stratégiát a folytatáshoz. De ha maga a múlt hullik darabokra? Lehetséges előre menekülni a még kitapinthatatlan, felderítetlen felé? Talpra, vagy arcra esés lesz-e a végén?
Nehéz elsiratni ezt az elképzelt, álomszálakból gyönyörűre szőtt hálót. Mindennek értelmet, irányt adott; biztatás, vigasztalás volt sok, nehéz pillanatban. Marad a kiszolgáltatottság veszélye, a megismételhetetlenség, a döntés felelőssége. Az az öntudat, hogy külső támogatás nélkül is lehet felnőttként helytállni. Az a jogos büszkeség, hogy napról-napra sikerül. Percről-percre, lépésről-lépésre nyílik az út.
A háló bennem van! Ezt nevezik egyesek belső szobának, belső várkastélynak is. Kinek-kinek az igényei, lelki "testalkata" szerint adatik hűséges társa: önmaga. Szilárd pontból éppen elég egy darab.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése