Egy állatkertbe belépni, éppúgy, mint a természetbe, legjobb napkeltekor és napnyugtakor. Ilyenkor éled föl a legtöbb állat... A jó szándékú, de tájékozatlan emberek azt hiszik, hogy a vadon élő állatok "boldogok", mert "szabadok". Rendszerint egy szép, nagy ragadozóra gondolnak, amint egészségügyi sétáját végzi a szavannán, miután felfalta zsákmányát (amely jámboran elfogadta sorsát), vagy futóedzést végez, hogy karcsú maradjon a szertelen lakoma után... Aztán ezt az állatot foglyul ejtik gonosz emberek, és apró börtönbe hajítják. Roppantul vágyakozik a szabadság után, és mindent megtesz, hogy elszökjön... Ez nem így megy.
A vadon élő állatok élete csupa kényszerűség és szükségszerűség egy engesztelhetetlen társadalmi hierarchiában, olyan környezetben, amelyben a félelemkészlet nagy, az élelemkészlet kicsi, ahol a területet állandóan védelmezni kell, a parazitákat pedig örökösen eltűrni... A vadon élő állatok nem szabadok sem térben, sem időben...
Az állat úgy lakja be a maga terét mind az állatkertben, mind a vadonban, ahogyan a sakkfigurák mozognak a táblán - nincs több véletlen, több "szabadság" egy gyík vagy egy medve vagy egy szarvas hollétében, mint a futóéban. A vadonban az állatok évről évre ugyanahhoz a csapáshoz ragaszkodnak.
Ha az ember odamegy egy lakáshoz, berúgja az ajtót, kikergeti az ott lakókat, és azt mondja: "Menjetek! Szabadok vagytok! Szabadok, mint a madár! Menjetek! Menjetek!" - az illetők táncolni fognak örömükben? Egyáltalán nem. A madarak nem szabadok. Az állatok területhez kötődnek, csak a megszokott terület teszi lehetővé nekik, hogy teljesítsék a vadon két könyörtelen parancsát: az ellenség elkerülését s az élelem (és a víz) megszerzését. A biológiailag kifogástalan, zárt állatkerti tér csupán egy másféle terület, sajátossá csak a mérete és az emberi terekhez való közelsége teszi. A területek a vadonban nem ízlésbeli okokból nagyobbak, hanem szükségszerűség folytán.
Az állatkertben azt tesszük az állatokkal, amit megunkkal teszünk a házainkban: kis térre szorítjuk össze azt, ami a vadonban kiterjed. Azelőtt nekünk itt voltak barlangjaink, amott a folyó, a vadászterület egy-két kilométerrel arrébb, a megfigyelőhely mindjárt mellette, a bogyók ismét valahol másutt - s mindegyik nyüzsgött az oroszlánoktól, kígyóktól, hangyáktól... -, ma azonban a folyó kartávolságnyira folyik a csapból, megmosakodhatunk a hálóhelyünk mellett, ott ehetünk, ahol főzünk, és körülvehetjük az egészet védelmező fallal, s tisztán és melegen tarthatjuk. Egy ház összesűrített terület, ahol alapszükségleteinket a helyszínen, biztonságban kielégíthetjük.
Az állatkert ennek megfelelője: miután megtapasztalja az állat, hogy megkapja benne mindazt, amire szüksége van - ahol ehet, tisztogathatja magát, stb. -, hogy nem kell vadászni mennie. Ha a beköltözési rituálé befejeződött, s megtelepedett, többé nem érzi magát ideges albérlőnek, és ugyanúgy viselkedik zárt térben, mint vadonbéli territóriumán. Mindaddig, amíg kielégíti az állat igényeit, a terület, akár természetes, akár művi, egyszerűen van, adott, mint a pöttyök a leopárd testén.
Az irodalomban százszámra találhatunk olyan állatokat, amelyek elszökhettek volna, de nem tették, vagy ha elszöktek, utóbb visszatértek... De nem makacskodom. Nem védeni akarom én az állatkerteket. Számolják csak fel mindegyiket, ha akarják (és reménykedjünk, hogy az a kevés vadon élő állat fennmarad a minimálisra csökkent természeti környezetben.) Tudom, hogy az állatkertek rég kiestek az emberek jóindulatából. Ugyanilyen gondokkal néz szembe a vallás is. A szabadságról táplált illúziók sújtják mindkettőt.
Lehet, hogy egyhelyben forgó okoskodás az általunk kipusztított, letarolt és elhódított élőhelyekre mutatva legalizálni a ketrecben tartás szokását? Nem tudok ebben állást foglalni. Mindenesetre érdekes ez az új fajta megközelítés számomra. Az ok, amiért idemásoltam a fenti gondolatokat az volt, hogy a zsiráfnyelv hatékonyságán töprengve valami hasonló rajzolódott ki számomra. A zsiráfnak is létezik egy hatósugara, egy olyan "körbevizelt" területe, amelyen biztonságosan forgolódhat. Amikor egy korlátozottan befogadóképes társra lel, vagy maga fáradt a kommunikációra, a képzeletbeli kerítés közelségét jelezheti az "Ezt a gondolatsort most honnan indíthatnám?", azaz: "Hogyan kezdjem el?" talánya.
Valakivel telefonon beszélgetek. Nem hívott fel a megígért időben, pedig három helyről is ellenőrizhette volna a telefonszámomat. Kinéz egy rajtakaptalak játszma is, ha nem vigyázok. Ha most indítok egy (1) amikor azt tapasztaltam, hogy nem kerestél tegnap (2) akkor magányos és szomorú voltam, mert (3) társaságra és elgoadásra lett volna szükségem... monológot, akkor könnyen beledolgozzuk magunkat az "Én nem is gondoltam volna..." vagy "Ne érezd így..." mocsarába. Inkább azt választom, hogy bele se kezdjünk. Talán egyszer, később ez megtárgyalható állapotú téma lesz majd kettőnk között.
A zsiráfnak is van belső zónája. Amikor ezen mozog, a partnere érti a szókincsét, akadémiai glosszák nélkül. Létezik a bizalomnak az az otthonossága, ami eloszlatja a manipuláció gyanúját az ide betoppanó látogató szívéből. Ez még nem feltételez 120 órás EMK előképzést, csak az érdemi beszélgetés lehetőségéhez érkeztünk meg, kéz a kézben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése