Az egész út fel van osztva napi szakaszokra, amik - mint életünkben a születésnapok - mesterségesen jelzik az idő múlását. Persze nem két születésnap között élünk, ezek csak szimbólumok. A napi távon belül is vannak kis egységek, ezek pedig apró lépésekre bonthatók, egyik a másik után. Azt hiszem, ez a Camino lényege: legyél itt az aktuális lépésnél és azután haladj tovább a következővel. Gördülj a jelen megtapasztalásán át előre, mindig előre nézve...
Egy kedves bácsi lép ide hozzám, érdeklődik: honnan vagyok és hová tartok. Bár tudhatnám ... ;)
Alig vannak jelek (sárga nyilak), de ha egyenes úton jársz, nincs is szükséged rá. A második harmadban szőlőskertek és kukoricatáblák között izzadok, szerencsére kevés autó keveri fel a port, így egy-egy kritikusabb résznél a spanyolok nyomait követem. 50-100 méterenként akad egy nagyobb fa az út végén, így árnyékban pihenhetek néha. Még 4 km, de eltévedtem a kukoricásban... elfogytak a nyilak és az utak is egymásba gabalyodtak. Elveszettségemben kiabálni kezdtem, szidva a kurva kukoricát, meg a nyilakkal spórolókat. Hirtelen paprika-szüretelő munkásokat pillantottam meg, akik irányba állítottak és ajánlottak egy rövidítési lehetőséget is. Nem is tudom hogyan, végül a keresett Azinhagában kötöttem ki...
Meg kell tanulnom önmagamban megtalálni az öröm, a béke és a jó kulcsát. Nem várhatom kívülről, különben összezavarodok, mint az erdőben eltévedt kisgyerek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése