2010. december 2., csütörtök

Hegy a heggyel

Tegnap reggel, buszra várva ismerősnek tűnt egy idős hölgy arca. Elegáns kalap, kissé görnyedt hát, határozott szemek. Közelebb lépek hozzá. Szinte kétségen felül a gyerekkorom egyik szereplője, a szembe szomszéd Ilonka néni. Sok időt ücsörögtem náluk, beszélgetve-tanulva a valóságot. Nem ismer meg elsőre, téli csomagolásban. A nevem és a hangom alapján kiül arcára az ismerős mosoly. Egy kis falat abból a szigetből, amit mos, naponta apránként visszafogalal a tenger.

Pár percünk van a csontig nyújtózkodó hidegben. Ki él, ki halt meg... (Például A.B., két évvel volt idősebb nálam.) Szokásos körök. A lányával és a felnőtt unokájával együtt a közelben laknak. Rendszeresen jár haza a falunkba, bár még a halottai se kötik oda. Csak 30 évvel idősebb nálam: az utóbbi 10 év háromszor egymás mellé téve; pár camino, elsuhanó karácsonyok. Tényleg túl lennék a felén?

Úgy idéz egy mondatot, mintha úton-útfélen koptatott közmondás lenne. Eddig még nem jött velem szembe: hegy a heggyel nem ütközik, de ember az emberrel találkozik. Vajon emberek vagyunk-e; vajon tudjuk-e, mitől válunk emberré? Könnyebb elképzelnem a Gellért és a János hegy találkozását, mint valós párbeszédet A-val, vagy B-vel.

A vallások jól bánnak a hegyekkel, Mohamedhez is odaviszik. Az adventi ének szerint leomlanak, hogy utat készítsenek. Nincs várakozás, hideg van.

Nincsenek megjegyzések: