Tarka magyar - öninterjú

A magyar jobboldal két, jobb időket megélt szereplője, Cs. István és M. Krisztina is a neves magyar emlősállatra asszociált a tegnapi rendezvény kapcsán. Lelkük rajta. Ezt is lehet jól érteni, ha már nem kézenfekvő a Nemzeti dal mozgósítására utalás, vagy egyszerűen az első olvasatból is kitűnő sokszínűség megbecsülése.

A magyar tarka fajta a 19. század második felében még uralkodó magyar szürke fajtának a szimentáli fajtával végzett fajta-átalakító keresztezéséből származik. A fajta kialakításában ezen kívül az itt élő egyéb fajták és tájfajták is részt vettek. A fajta-átalakító keresztezést, ezzel a magyar tarka szarvasmarha fajta kialakítását elsősorban az indokolta, hogy a tejtermeléssel és hústermeléssel szemben támasztott növekvő igényeket az őshonos fajta már nem tudta kielégíteni.

A magyar tarkaság (akár piros-fehér-zöldben gondoljuk, akár a szivárvány ezer árnyalatában) tehát a gazdagság, a nemesedés útja, szemben a négy láb jó, két láb rossz egyenruhájával.


Az Index helyi tudósítója Csabival mikrofonvégre kapott bennünket, feltéve a szokványos kérdések egész hadát. Nem tudom mi lett az interjú sorsa, így arra jutottam, hogy megkérdezem magamat ismét.

Mi értelme van ennek a rendezvénynek? Fog ettől változni bármi is?

Hadd kérdezzek vissza: Mi értelme van egy szál rózsának, a szülinapi tortáknak, a menyasszonyi ruhának, vagy halottak napi gyertyáknak? Nyilván semmi, mert ezek nélkül is lehet élni. Másfelől nyilván nagyon sok, mert a szimbolikus cselekedetek erővel bírnak, megadják az ünnep és emberi életünk karakterét. Amennyiben tisztul a szimbolikus világunk, az kihat a hétköznapi mozdulatainkra és gondolatainkra is. Van értelme tehát kifejezni az összetartozásunkat, bátorítani a velünk együttműködő társainkat.

Tapasztalható Magyarországon kirekesztés, megkülönböztetés?

Igen. Amikor júliusban ugyanezen az útvonalon kordonok között vonultam, és a "Mocskos buzik!" méltatás mellett utcakövek is röpültek felénk, nem az elfogadás légkörét mélyítette el bennem. Egyébként sem gondolom, hogy a kirekesztés és gyűlölet visszautasítása egyszer elintézendő, majd kipipálható feladat. Minden családban, egyházban, munkahelyen, baráti körben reggelenként elvégezhető munka. A kövérek, a dohányzók, a szemüvegesek, a szőkék, a magasak vagy éppen az ellenkező tulajdonságokkal bírók egy-egy alig észrevehető, gúnyos megjegyzéssel, legyintéssel is kirekeszthetők. Meg is tesszük rendre, kisebb lelkiismeret furdalás nélkül. Pedig a magunk mentális levegőjét, vizét mérgezzük meg. Régi vicc, hogy ha valaki rosszat kíván embertársának, ahhoz hasonló, aki bevesz egy nagy adag mérget, és várja, hogy a másikra hasson. Másik kép: azért nem érdemes üldözni az üldözőinket, mert a futás bennünket is kifáraszt.


Mit tud elérni ez a pár ezer ember?

Erről a kérdésről jut eszembe: az antiszemitizmus ott kezdődik, amikor a zsidó először hátralép. (Természetesen behelyettesíthető ez cigány, meleg, vak, kerekesszékes, stb. csoportok tagjaival.) Azaz elfogadja, hogy ő megalázható, félresöpörhető, elvitatható az emberi méltósága. Másik szempontom, hogy én az ellendrukkerekért is jelen vagyok, hogy számukra, és az ő gyermekeik-unokáik számára is élhetőbb legyen a világ. Ébreszteni kevés ember is képes, ha nem is operálunk a mustármag vagy a kovász evangéliumi biztatásával (Mt 13,31-33).