A spanyol nyelvben a létigének két formája van:
1. A SER használatával valamilyen "állandó" tulajdonságot (nemet, nemzetiséget, foglalkozást, stb.) fejeznek ki. A ragozása: soy, eres, es, somos, sois, son.
2. Az ESTAR pedig egy átmeneti állapotot, helyzetet ír le. Most éppen jól vagyok, vagy magányos, de ez elmúlik, elmúlhat. Ennek az igének a jelen idejű ragozása: estoy, estás, está, estamos, estáis, están.
Amikor a tanaramnak idéztem a márquez-i mondatot, azonnal javította a somos-t estamos-ra, azt gondolva, hogy pontatlanul emlékszem.
Pilinszky így ír A magányról:
Az ember magányos: bűnében éppúgy, mint erényében, érettségében. Hiába van ezer szállal beágyazva az univerzumba, hiába van otthona, gyereke és felesége.
De ez a magány nem valamiféle "műhiba". Az ember magánya fönntartott hely, amit egyedül Isten kegyelme tölthet be. Könnyű vigasz nem segít rajta.
Épp ezért magányunk lényünk legértékesebb része és már puszta tudomásulvétele is meghaladása önmagunknak. Beckett drámái ilyen értelemben éppúgy szakrális drámák, mint a nagy görögök „kiúttalan” tragédiái voltak. Megannyi Veronika-kendő, negatív lenyomata annak a kifejezhetetlen magánynak, aminek először magány, aztán várakozás és végül beteljesedés a neve.
Gyötrelmes folyamat ez. Annyi azonban biztos, hogy minden előlegezett teljességnél értékesebb elhagyatottságunk, emberi nyomorunk hiteles számbavétele. Csak azok, akik fölismerték magányuk gyógyíthatatlan mélységét, realitását, kezdhetnek egyáltalán reménykedni, várakozni a szó természetfeletti értelmében.
Nincs erősebb, valódibb szavunk a bennünk várakozó magány, elhagyatottság kiáltásánál, ennél a beszédes, könyörgő csöndnél, mely egyedül azzal mutat magára, hogy van.
Pascal gondolata, hogy az élet halálig tartó agónia, nem pesszimista gondolat. Ellenkezőleg. Ez az a csend, mely egyedül képes ajkára venni az áhított és már-már kimondhatatlan szót: alleluja! Persze, boldogok, akik már életükben rátalálnak erre a szóra. De már nem boldogtalanok azok se, akik minden hazugság és kendőzés nélkül még a beteljesülést és alleluját megelőző szavaknál tartanak. Mivel az, akinek volt ereje kimondani, hogy "Uram, Uram, miért hagytál el engem?" – tévedhetetlenül és visszavonhatatlanul nincs többé egyedül.
(Új Ember, 1977. január 30.)
2 megjegyzés:
SzabóLőrinc: Együtt és külön
Egyenruhában vagyok, egyszerű
egyenruhában, mint a réti fű.
Egyenruhában, mint a búzaszem,
kezdem, folytatom s végzem életem.
Az egyenruhás tömeg alkotott,
mindenkihez nagyon hasonlitok.
De bármennyire anyám a tömeg,
magam örülök, magam szenvedek,
ahogy a harmatot s a nap tüzét
minden szálán külön érzi a rét,
vagy ahogy a kiégett földeken
egyenkint hal meg a sok búzaszem.
Ahogy elolvastam a bejegyzés címét, azonnal rajtam is végigfutott a gondolat, hogy hát a solo az nem ser-rel áll, hanem estar-ral. A bejegyzés olvastán aztán eszembe jutott az is, hogy (manapság már) a nem, a nemzetiség, a foglalkozás is változtatható, szóval nem teljesen logikus az állapotok ilyetén megkülönböztetése. (Nem beszélve az olyan jellegű kifejezésekről, mint pl. "A Föld a világegyetemben található.", hiszen spanyolul ezt is estar-ral kell mondani, habár kevés a valószínűsége, hogy a Föld egyszer csak máshol lesz található. Mert ugye mi van ott, ahol nincs világegyetem?:D)
Igaz, egy nyelvtanárnak nem kötelessége a nyelv által kifejezhető tartalmak filozófiai vizsgálata, hiszen ő a "szokásos", vagy "normális" beszédet tanítja. Mégis izgalmas, hogy egy ilyen szándékos "nem normális" kifejezés mennyivel több tartalmat hordoz, mint amit az adott nyelv kialakult szemantikája képes kifejezni. Amúgy meg a Száz év magányt eddig életemben egyszer bírtam elolvasni, utána két hónapig szomorú voltam. Tudhat valamit az öreg.
Ádám
Megjegyzés küldése