2009. november 10., kedd

...elmondom hát mindenkinek!

Tegnap éjjel írtam egy magánlevelet, aminek a közepe mégis a publikum elé kívánkozik.

Az út tanulságai részben megoszthatóak. Nem a titkolózás akadályoz abban, hogy teljes választ tudjak adni, hanem néhány sejtés még bennem sem kiforrott, alig találok rájuk kifejező szavakat.

Az első szembetűnő igazsága, vagy tanulsága az volt ennek a gyaloglásnak, hogy egyedül vagyunk. Pilinszky írja gyönyörűen, hogy magányosak vagyunk, ami nem műhiba, hanem emberi létünk velejárója. Hiába vagyunk beágyazva ezer szállal az univerzumba, van családunk, munkánk, barátságainak, nemzetünk. A lényünk legmélye közölhetetlen. A szerelem is akkor igazán tápláló, ha nem egymás titkaiba akarunk behatolni, hanem elfogadjuk tisztelettel a társunk határait.

A második lehet az, hogy nem vagyunk egyedül. Nem tévedés! Friss az agyam, most jövök az edzőteremből. Akármikor lemaradtam, vagy előre siettem, mások a maguk fázisában ott sétáltak, rohantak, bandukoltak mellettem az úton. Meg lehetett őket szólítani, ha arra volt szükségem. Ha elveszettnek láttak, hárman siettek oda, hogy van-e elég vizem, ennivalóm... Közösen voltunk erősek. A végén kapott oklevelem két oldalára ezért másoltam oda az úton kapott barátokat. Nélkülük nem lett volna a camino-nak értelme.

Ahogy írtam is, a zarándokút csak fikció, egy projekciós felület. Ami közben történik bennem, velem (hogy megtapasztalom a korlátaimat, az erőmet is egyben) és ami körülöttem zajlik (beszélgetések, találkozások és elvesztések) az a fontos.

Hogy van eleje és vége, az a halálomat segített békével magamhoz ölelni. Hogy az időm egyszer csak elfogy, és addig jól kell gazdálkodnom vele. Tervezni és nem félni elvesztegetni értékes célokra. A szorongásaimat is segített elengedni ez az utazás. Három pár zoknival, három pólóval és alsónadrággal voltam el egy hónapot. Olyan kevésre van igazán szükségünk. Hogy lesz-e valaha saját tulajdonú lakásom, nem lényeges kérdés már. Hogy a barátságaim élőek és tartalmasak tudnak-e maradni, az viszont életbevágóan izgalmas és fontos.

Javulni nem sokat tudtam, valljuk be. Nehéz lenne már a jelenlegi állapotot felülmúlni. :) :) :)

Amiket magammal hoztam, mint gondolatot, azok sem voltak egészen új keletűek, csak sikerült leporolnom és fogyaszthatóvá tennem az átlagos napok közben is.

A kirándulás oldala, hogy gyönyörű tájakkal, finom ízekkel és illatokkal találkoztam, csak ráadás volt az előzőekhez képest. Látni kedves, és nagyon ellenszenves embereket. És nem kell mindenkit egyformán szeretni, csak hagyni, hogy éljen a maga ízlése szerint. Ez a tapasztalat is nagyvonalúbbá, békésebbé tett engem.

Egy szóval is el tudom mondani az egészet: JÓ.