Minden hétre dicséret - avagy a nagy nyeremény pszichológiája

Tegnap délután elkapott a szerzési vágy. Már nem először kaptam olyan SMS-t, hogy vegyek részt a világegyetem legtutibb akciójában és estére enyém lehet az álomautó, az álomutazás vagy az álmok-álma... Szó ami szó, elcsábultam. Márti kolléganőm már kérdezte is tőlem, hogy elvegye-e a kezemből a mobiltelefonomat, annyira belelendültem a válaszolgatásba. A kérdések szintje nagyon árulkodó volt: itt a pénzkaszálás a durva cél, semmi egyéb. Mégsem sajnáltam időt és energiát. Telefonáltam, wikipédiáztam ha kellett a feltett kérdés kapcsán. Aztán leálltam. Az 52-dik üzenet után. Így is elég nagy összeget fektettem be az erősen valószínűsíthető semmibe.

Közben figyeltem magam és este próbáltam kiértékelni a történteket. Miért mentem bele, ha az első pillanattól átláttam a szitán? Van az életemnek egy deficites területe: éhezem a dicséretre, a pozitív visszajelzésekre. Erre az elismerésre volt kihegyezve az összes válasz: jó vagy, sőt nagyszerű... okos és szép. :) Még ebben az egyértelműen prostituálódott kontextusban is elment simogatásnak. Aztán gondolatban tovább léptem. Éjféltájt értem haza, amikor megfogalmaztam egy konkrét kérést önmagam felé:

Szeresd a benned élő, megfontolatlan kisfiút!

Ez az egyszerű belátás kiejtett a kezemből minden vádat, önostorozást, racionalizálást (hogy "több is veszett Mohácsnál", meg különben is véges számú terméket kaptam volna ezért az összegért cserébe, stb.). Elindultam ezen a forró nyomon. Hogyan szeretem én önmagam?

Amikor hétvégén otthon pihenek, akkor az jár a fejemben, hogy semmitteszek? Hogy elpazarlom a karizmáimat? Néha azon kapom magam, hogy vádlistákat gyártok magam ellen: ezeken és ezeken a pontokon szegtem meg a láthatatlan szolgálati szabályzatot... Már megint (vagy még mindig) NEM takarítottam, NEM fejeztem be azt a könyvet, NEM voltam edzeni, NEM hívtam fel Z-t (X-et vagy Y-t) ... Kimeríthetetlen az ötlettáram. Szimplán megijedtem magamtól, ettől a belső csendőrömtől.

Azt már tudom, hogy szerethető vagyok. Azt is tudtam (csak nem sejtettem), hogy nem élek mindig ezzel a lehetőséggel. De hogy ilyen fundamentális módon nélkülözöm az empátiát önmagam felé, az új volt számomra. Hogyan kezdi el ezt az ember (a das Man)?

Ma megfigyelés alatt tartom magam. Szeretném látni, hogy hol fogható meg ez a folyamat; mikor kínálkozik alkalom arra, hogy megbocsássak magamnak és igent mondjak az egész lényemre. A játék után vágyó önmagamra, a dobogón-könnyes-szemmel-Himnuszt-énekelni akaróra, arra, aki csak úgy lézeng a világban, minden különösebb cél, vagy isteni rendeltetés nélkül, aki tesz arra, hogy mennyi van a zsebében a hónap és az élet végére. (Megnyugtató információ, hogy egyformán üres marad a kezünk végül...)

A jövendő évek is 52 hétből állnak majd. Olyan vicces lenne (cikloni dialektusban szólva), ha ezt a vakcinát sikerülne kiporcióznom a hátralévő életem összes napjára, órájára. Nyeremény és veszteségkatalógusok helyett élni az aktuális pillanatban, elfogadni ami történik és szeretni azt, aki éppen előttem áll. Például önméltóságomat. Egyszer már sikerült.