Tegnap és ma később ébredtem a szokásosnál. Lassú készülődés közben a gondolataim megtalálják a saját medrüket; többnyire ugyanazokat a vájatokat mélyítik rendre, amíg rálelnek a maguk nyugvópontjára.
A végállomáson már sűrűn állnak, többen inkább kivárják a következő metrót. Így teszek magam is, ha nem marad ülőhely számomra a tömött szerelvényen. Ha nincs helyem, várok... - ismételgetem csak úgy, mintegy nyugtató mantrát. Ha nincs helyem... Néhány napja jutott eszembe, hogy a szeretet azt jelenti: helyet készíteni magamban valaki számára. Konkrét, teremtő aktus. A semmiből hozza létre azt a kivételes, sohanemvolt szépséget, ami egyvalakinek a tágasságára van szabva. Másnak talán szűkös lehet, vagy elvész benne tanácstalanul. De aki ihlette ezt az alkotást, annak ideális fészek. (Tartja, nem esik ki belőle. Úgy védi, hogy közben az ég nyitva marad...)
Ha nincs helyem, nem szállok fel. Amíg nincs helyem, nem bölcs kopogtatni sem az ajtókon. Állok a végállomáson, pedig úgy szeretnék végre utazni. Csak nézni ki az ablakon, bámulni az elsuhanó tájat; haladni valaki mellett. A metró hálás jószág, pár perc múlva hellyel bőven rakottan kínálja magát újra. Képes vagyok ajtót nyitni ma reggel? És ez a hely vajon kinek vonzó? Fülöp atya híres mondata, hogy "a nyitott ajtó rabul ejti az embert" jó pár éve itt pislákol, zakatol, duruzsol bennem.
Lennék hely és lennék vendég is ebben a reggeli, álmos forgatagban...
[Most Médea és gyermekei érkeztek hozzám vendégségbe. Kicsit foglalkozom velük útközben. Veszélyes népség: már kétszer majdnem odaragadtam az üléshez!]
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése