Ülünk a romokon

A villanyt már kikapcsolták. Távfűtés még van. A gyertyaláng fotokban világítja meg a félig üres lakótelepi szobát, ami alig több ennél (erkély-konyha-fürdő jelképesen miniatűr). A belépőből eltűnt a hűtő, a konyhának nevezett lyuk is üresen tátong - rég főhetett itt ebéd. A letörtött, itt-ott még lógó szekrényajtók valaha fontos és filléres emlékeket rejtenek, majd potyogtatnak a koszos padlóra. Romok, amerre csak nézek.

Tárgyi és emberi romok. Megtört tekintet, meggyötört test. Az alkohol és gyógyszer jótékony mámorában pislákoló értelem. Koravén asszony ül az élete romhalmazán, a családja egyenként zuhant a mélybe, és ő nem érti, mit tett rosszul... Valahogy más hibás, más teszi ezt, nem magunk.

Szögjal Rinpocse: Önéletrajz öt fejezetben

1.) Sétálok végig az utcán.
Van egy mély lyuk a járdán.
Beleesek.
Elveszett vagyok... remény nélküli
Nem az én hibám.
Egy örökkévalóság lesz, mire kijutok.

2.) Sétálok ugyanazon az utcán.
Van egy mély lyuk a járdán.
Úgy teszek, mintha nem látnám.
Megint beleesek.
Nem tudom elhinni, hogy megint ugyanott vagyok.
De nem az én hibám.
Ismét hosszú időbe telik, mire kijutok.

3.) Sétálok ugyanazon az utcán.
Van egy mély lyuk a járdán.
Látom, hogy ott van.
Mégis beleesek... ez már szokás.
Nyitva a szemem,
Tudom, hol vagyok.
Az én hibám.
Azonnal kikerülök onnan.

4.) Sétálok ugyanazon az utcán.
Van egy mély lyuk a járdán.
Kikerülöm.

5.) Egy másik utcán sétálok.

Mi marad, ha hiányzik az életünk közepe? Ha egy helyrehozhatatlan szemétdomb kellős közepén találjuk magunkat? Mi van, ha nincs holnap? Ha a felhők fölött is beborult az ég?