Gizi néni egy tünemény volt. A maga szélsőségeivel együtt. Úgy tanított, mint ahogy én szeretném átadni az életem bölcsességét a saját kislányomnak. Voltak nehéz pillanatai is, amikor felpofozta a fél osztályt, persze inkább képletesen. Téli napokon ellenőrizte, hogy mindenkinél van-e sapka-sál-kesztyű. Verseket énekelve tanított (Nemeskürty István mondta egy tévés beszélgetésben a minap, hogy Balassi sírna, ha azt hallaná, hogy szavalják a műveit).
Tavaszi szünetekre feladta az Arany balladák felét, vagy a Rómeó és Júlia erkély-jelenetét könyv nélkül megtanulni. Másodiktól nem tankönyvvel, hanem verseskötettel jártunk az óráira. És csak olvasgattuk, ízlelgettük a költészetet. Néha ki-kiszólt a könyvből, majd folytatta. Hihetetlenül izgalmas és eredeti oktató volt. Ha nem csak ökológiai, hanem szeretet-lábnyomunk is van, akkor én magamban őrzöm az övét. Nem telik el úgy egy-két hónap (csoportozva vagy csak otthon ülve), hogy valamelyik mondata, gesztusa elém ne úszna, mint kedves örökség.
Igazi anya volt, talán azért élte ezt meg ilyen intenzíven pedagógusként, mert nem született saját gyereke. Életem első színpadra vitt paródiájának is ő volt az alanya. Mivel nem volt jelen a kollégiumi esten, és a suliban akkora volt a híre(m), egyik irodalomórán újra elő kellett adnom. Tele szájjal nevetett és nagyon köszönte.
Leszerelés után, hazafelé menet meglátogattam a nyíregyházi lakásán, közel a vasútállomáshoz. Akkor már foglalkoztatott a ferencesség. Lelkemre kötötte, hogy a kis falusi temetőket ne hanyagoljam majd el papként, mert az a kollektív emlékezet testet öltése. (Furcsa mód, ő jutott eszembe akkor is, amikor a délszláv háborúban vitatkoztak egyes települések lakossági arányáról, és elég lett volna csak megnézni a temetői feliratokat: cirill vagy latin betűsek-e. Ezért is dúlták fel annyiszor a sírokat - nem csak a 20. század sakálhordái.)
Adytól a Vén diák üdvözlete volt az egyik kedvence. Azt terveztem (már az iskolapadban), hogy az egyik érettségi találkozóra megtanulom és elmondom neki. Sajnos nem így lett. Az utolsó két versszakot most küldöm, így virtuálisan:
És mégis-mégis koszorús fejedet,
Ím, most sokan áldják.
És mégis-mégis, ha nem is örömest,
Szép megkísértni az élet talányát.
És mégis-mégis, magam is itt vagyok
Ünnep-kocsit tolni,
S én jó mesterem, szeretném a kezed
Áldva-átkozva, sírva megcsókolni.
Jó, hogy voltál nekünk: Gizi néni, Gizi néni... :'-(
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése