Álmodj, királylány!

Ez a két szó a magyar rendszerváltás előszelének egyik szomorú emblémája. Amikor a kapitalizmus keze betette a lábát Hegyeshalom felől. A vasfüggöny csak múló epizód a mi közös mesénkben. Gettókat építettünk egymás számára pl. az indián-rezervátumok (milyen fehér kesztyűs, steril kifejezés ez), a cigány telepek formájában is.

Nem tudom elég hangosra venni a következő mondatot, ezért ismételgetem mániákus módon: az a harc (valóságos háború), amivel "koncentráljuk" a vadállatok élőtereit a nemzeti parkok, vadvédelmi területek irányába, az nem más, mint egy tervszerű fajirtás, bioholokauszt bűnjele. Lehet, hogy csak kápók vagyunk a nagytőkés nácik táborában, de a szögesdróton belül táncolunk mindannyian.

Egy rugalmasan táguló és öngyógyító planétán mi lehetnénk a császárok... Egy baj van, orvosolhatatlan, hogy a Föld nevű űrhajó - jelenlegi tudásunk szerint - nem bővíthető. Azaz a láger kerítései körbezártak bennünket. Mindannyian be vagyunk zárva. Ennek a szörnyűségnek a füstje beteríti a munkánkat és a pihenésünket, az utazásainkat és a kiskertünket egyaránt. A felejtésre vannak természet adta (alvás) és magunk faragta eszközeink (alkohol, tudatmódosító szerek). A legszélesebb körben fogyasztott - az óra pillanatnyi állása szerint - az álom.

Mit is mondott Frankl doktor a tábor pszichológiájáról?

Hogy miről álmodik leggyakrabban a táborlakó? Kenyérről álmodik és tortaszeletekről... s egy jó meleg kádfürdőről. S mert legalapvetőbb igényei kielégítésére sincs mód, ezért azok beteljesülését ezen egyszerű vágyálmokban éli meg. Az már más kérdés, hogy milyen fájdalmat okoznak az álmodóknak az efféle álmok, amikor kénytelen ráébredni a táborélet valóságára, s rá kell döbbennie, micsoda rettenetes szakadék van álombéli illúziói és a tábor valósága között.
Soha nem fogom elfelejteni, amikor egyik éjjel a mellettem fekvő bajtársam hánykolódására ébredtem, aki nyilvánvalóan valamilyen szörnyű rémálom hatására hangosan jajgatott... Messzemenően együtt éreztem az olyan emberekkel, akiket szorongásokat keltő kényszerképzetek és rémálmok kínoztak. Már-már azon voltam, hogy felébresszem szegény, rémektől gyötört bajtársamat. Abban a pillanatban megrémültem: mit is akarok tenni valójában?
S már vissza is húztam a kezem, amivel az álmodót fel akartam rázni. Mert abban a pillanatban minden korábbinál erőteljesebben ébredtem annak tudatára, hogy nincs az az álom, még a legszörnyűbb sem, ami olyan kegyetlen lenne, mint az a valóság, ami a táborban körülvett bennünket, s én még azt akartam, hogy valakit ennek éber-tudatos átélésére ráébresszek...

Dallas (értsd: happy end), az nem lesz.