2010. február 9., kedd

Sírás vagy picsogás?

Az érzések jogosságáról és intenzitásáról is szót ejtettünk. Lehet-e túlzó valakinek a reakciója? Ha az érzés nem vitatható, akkor hogyan kommunikálhatom, hogy ebben nem értünk egyet?

A zsiráf nem a jóságról, jogosságról szól, hanem az alkalmazott megoldások hatékonyságáról. Elképzelhető, hogy én történetesen nem félek a békától. Ahhoz viszont, hogy egy szorongó kisgyerek (vagy felnőtt) világához közelebb léphessek, szükséges elfogadnom (én nem átélnem!!!) az ő félelmét úgy, ahogy éppen van.

Az emberi szenvedés olyan, mint a gáznemű anyagok halmazállapota: egy bizonyos gázmennyiség minden teret egyenletesen kitölt, amibe belepumpálják, legyen az bármilyen nagy. Ugyanígy a szenvedés: függetlenül attól, hogy milyen nagy vagy milyen kicsi, elborítja az illető lelki világát és tudatát. Megtörténhet, hogy "nagy" tragédiát nem önmagában, hanem relatíve élünk meg, s fordítva: hatalmas örömet okoz valami, ami külön állva csekélységnek tűnik.

Viktor E. Frankl megoszt az olvasóival még egy döbbenetes történetet. Auschwitzból Bajorországba, Dachau egyik altáborába szállították őket. A csoportban egyre növekedett a feszültség, amikor a sínek elágaztak Mauthausen irányába. Amikor a Duna-híd után egyértelművé vált, hogy "csak" Dachau felé irányították a transzportot, gyökeresen megváltozott a helyzet.

Elképzelhetetlen az a valóságos örömtánc, amit a foglyok a vagonban jártak... egy két napon és három éjszakán át tartó utazás után! A vagon padlóján nem volt annyi hely, hogy mindenki guggolhasson... Igen, jó hangulatunkban nevettünk és tréfálkoztunk, pedig esőben és hideg szélben addig kellett a felvonulási téren állnunk, amíg az egyik hiányzó foglyot meg nem találták... majd büntetésből a hosszú és keserves út minden kiállt megpróbáltatása után egész éjjel, másnap délelőttig ott kellett állnunk átázva és átfagyva... s mégis: semmi mást nem éreztünk, csak örömteli izgalmat! Mert ebben a táborban nem volt "kémény", Auschwitz pedig messze volt...

Nincsenek megjegyzések: