Péntek délben, 1714. július 20-én, Peru legszebbik hídja leszakadt, s öten, akik éppen átmenőben voltak, a mélységbe zuhantak... A peruiak a szerencsétlenségről hallván keresztet vetettek, azt számítgatták magukban, mikor is haladtak át rajta utoljára, s mikor szándékoztak újra átmenni. Az emberek suttogva ténferegtek körülötte, mintegy megbabonázva, s képzeletükben átélték, hogy ők maguk is belezuhantak a szakadékba...
Minden más emberfia így szólt volna magában titkos örömmel:
- Tíz perccel később én magam is!...
De Juníper atyában más gondolat villant föl:
- Miért történt ez éppen ezzel az öttel?
Ha egyáltalán van tervszerűség a világmindenségben, ha van céltudatosság az ember életében, akkor ezt a lappangó titkot okvetlenül föl lehet deríteni e hirtelen derékba tört emberi életek mélyén. Vagy véletlenül élünk, és véletlenül halunk meg, vagy pedig terv szerint élünk, és terv szerint halunk meg...
Egyesek azt mondják, hogy ezt sohasem ösmerhetjük meg, s hogy mi az isteneknek olyanok vagyunk, akár a legyek, melyeket kisgyermekek egy nyári napon agyoncsapnak, mások pedig velük ellentétben azt állítják, hogy a verébfinak se hullhat ki egyetlen tolla anélkül, hogy Isten ujja ne érintené.
(Thornton Wilder: Szent Lajos király hídja)
A családomban elég magas az alkoholfüggők aránya. Béla, az unokabátyám trikó és/vagy sírfelirata így szólt: "Láttam kocsmában tisztább szíveket már, mint akiket naponta lát térdelni az oltár..." Nagypénteken délben halva találták az árokparton. A plébános ki is aknázta ezt a krisztusi hasonlatot a gyászbeszédében.
A legújabb halottam - akiről most tudok - Irén néném. Ma reggel, ébredés közben úszott be egy kép vele kapcsolatban. Amikor távolabbra utaztam, akkor gyakran kellett hajnalban kelnem. Hiába a megbízható ébresztőóra, ő szinte kivétel nélkül minden ilyen alkalommal talpon volt; jött hűségesen (három házzal távolabb lakott tőlünk) és beszólt a nyitott ablakon át, vagy hűvösebb időben megkocogtatta az üveget, hogy le ne késsem az első buszjáratot. Ha válaszoltam, akkor nyugodtan hazament, nem jött újra. Talán az is erősítette a kapcsolatunkat, hogy az ő gyerekei velem hasonló időben születtek, így a családjaink élete könnyen átjárható volt oda-vissza. Az sem meglepő, hogy az életem fontos mozzanatai nem történhettek nélküle; a pappászentelésemnek magától értetődő módon lelkes résztvevője volt ő is. A képen balról a harmadik helyen áll:
Ez a fotó vitt közelebb egy szintén fontos belátásomhoz, hogy már kétszer veszítettem el a nagycsaládom. Az első a vér szerinti, a második a választott szerzetesi közösségem volt. Pedig mást sem óhajtottam, keresgéltem, akartam jobban, mint - Pilinszky drága szavaival mondva - "hazajutni végül, ahogy megjött ő is a Bibliában".
A nagynénémet pénteken 11-kor temetik, délben már a fagyos föld kopog koporsója fedelén. Az emlékeim majd ott köröznek fölötte, kis epizódokként a gyermekkorom világából.
Ahogy közelít az én péntekem, egyre talányosabb, lesz-e saját családom; olyan egy főtől népesebb csoportom, ahol ismét otthon érzem magam. Lehetne, bármelyik órától. Vagy engedjem el, mint Frodó az Egy Gyűrűt vagy Harry a Pálcák Urát?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése