

Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra. Az igazság nem a mondatokban rejlik, hanem a torzítatlan létezésben. Az öröklét nem az időben rejlik, hanem az összhang állapotában.
Kedves Igazgató Úr!
A mai napon, azonnali hatállyal felmondok. A felmondásom oka: amit ma reggel a garázsomban találtam, mielőtt dolgozni indultam.
Nézze meg Ön is!
Ha tehát felálhatna egy társaság Religió nélkűl, akkor sem a' társaság jó, és erkölcsös polgár társakra, sem a' hitvesek kölcsönös hívségére, sem a' szülők magzatjaik' engedelmességére méltó, és illő számot nem tarthatnának; hanem merő kicsapongások, hivtelenségek, egyenetlenségek váltanák fel egymást a' társaságnak veszedelmére, és siralmas pusztulására.
Ide járúl az is; hogy Religió nélkűl a' polgári társaságban sem hitel, sem emberség, nem igazság, nem csak elnem érhető; de nem is lenne gyanítható: a' mi pedig a' társaság' állandóságának és a' polgárok' boldogságának egy fő, 's megkívántató elmelőzhetetlen tulajdona. -- Mi is tarthatja viszsza a' maga hasznát olly igen szerető, és kereső embert a' csalástúl, a' ravaszságtúl, az alattomos, álnok, és fondorló mesterkedésektűl, a' Religiónak elmelőzésével, melly úgy szólván egyetlen egy zabola eme kicsapongások korlázatjára? Semmi! hanem az lészen boldogabb a' ki csalfább, az vagyonosb a' ki álnokabb mesterséggel tudja czégéres hibáit béfedezni, eltitkolni; -- a' melly társaságnak pedig elvei illy sarkalaton forognak, lehet e' annak polgárjait boldogoknak nevezni? -- avagy lehet e' az illy viszszányos gyülekezetet társaságnak igaz értelemben csak mondani is? Nem; mert a' helyes értelemben vett társaságot nem a' sokaknak puszta gyülekezete, vagy együtt létele határozza meg, mert így a' juhok' nyáját is társaságnak nevezhetnénk, -- hanem a' sokaknak egymás közt erkölcsi megegyezése, és olly törvények által igazgatatása, mellyeknek alapja a' Religió. -- Valamint tehát nem ember a' test lélek nélkűl: úgy az emberek' gyülekezete sem társaság Religió nélkűl, melly annak rendszabója, és Lelke, és a' melly nélkűl semmi igazság, hitel törvény nem fog ösmértetni; hanem mindenek egy oktalan szabadság' lelkével, kevélységgel, nagyra vágyódással, boszszúval, testi gyönyörökkel fognak ki elégítetni. Azért vajmi bölcsen, és igazán mondotta már hajdan Cicero: "Hogy ha az emberi társaságot s' Religiótúl megfosztjuk; akkor szükséges; hogy a' társaságot is megoszlassuk, és annak legdicsőbb erényét, az Igazságot, az emberek közűl örökre ki űzzük, és számkivessük." (Lib. I. de nat. Deorum.)
Hogy valamelly Religió, mint a' tárgyat, melly körűl munkálkodnia kell, illendően érdekelje; mint a' czélt, mellyre hathatósan törekednie tisztje, szerencsésen elérhesse; megkívántatik: hogy mind a' kettőt meghatározza, azoknak módját magában foglalja, és elveit csalhatatlanúl eszközölje. -- A' tárgy az Isten lévén, kinek tiszta, és szeplőtelen imádással tartozunk, -- a' czél pedig az ember boldogságának eszközlése, -- következik: hogy csak azon Religiónak elégséges voltárúl lehetünk meggyőződve, melly eme két megkívánható tulajdonnak képes megfelelni. -- De hát megfelel e' a' puszta természetes, vagy is magára hagyatott emberi értelembűl származtatott Religió híven ezeknek? -- Soha sem; 1-ször azért, mert ez ön magában elégtelen az embert megtanítni azon igazságokra, mellyek az Istent; -- az ő dicsőségének előmozdítását, és tiszta imádását tárgyazzák. -- 2-szor azért; mert elégtelen azon igazságokat is kijelelni, mellyek az ember' boldogságát eszközölhetik.
A' mi az elsőt illeti: ki nem tudja, hogy az Istennek imádására, és magasztalására szorosan megkívántatik azoknak tökéletes ösmérete? -- Hogyan is imádhatnám és tökéletesen, és tisztán az Istent, ha előbb őtet nem ösmérném? -- Vagy hogyan magasztalhatnám tulajdonait, ha azokat eleve nem tudnám? Úgy de a' puszta természetes Religió sem az Istent az ő méltóságában, sem tulajdonit az ő fényökben nem képes egész tökéllyel előnkbe tűntetni, a' mint kitetszik a' hajdani virágzó nemzeteknek legnevezetesb Bölcsein is, a' kik mivel az Istent, és annak tulajdonit; mint az imádásnak módját csak természetesen akarták meghatározni, a' tudatlanságnak legvastagabb homályában botorkáltak. (22-28. old.)
- Ez törzsi sírhely? - kérdeztem Oootától.
- Nem - válaszolta. - Egy mutáns fekszik alatta. Már hosszú, hosszú évek óta itt van - a tieid már régen elfeledték, talán a társa is, aki túlélte őt és megcsinálta a sírját.
- Akkor miért hozzátok rendbe? - érdeklődtem.
- Miért ne? Mi nem értjük, nem helyeseljük, nem fogadjuk el a ti világotok dolgait, de nem ítélkezhetünk felettük. Tiszteletben tartunk benneteket. Ott vagytok, ahol lennetek kell, választottatok a múltban és szabad akaratból ezután is meghozzátok a magatok döntéseit. Ezt a helyet ugyanolyan tiszteletben tartjuk, mint a saját szent helyeinket. Meg kell állnunk itt is, hogy elmélkedjünk, és megerősítsük a Mindenhatóhoz, az egész élethez való tartozásunkat. Tudod, ezen a helyen már nincs semmi, még csontok sem. De népem tiszteli a te népedet. Megáldjuk e helyet és megtisztult lélekkel folytatjuk utunkat... [Magamba szállva töprengtem, hogy] képes volnék-e pártatlan maradni, nem ítélkezni, hagyni, hogy mások a maguk útját kövessék? Most már kezdem érteni: mindenkinek, akivel találkozunk, adunk valamit, ám amit adunk, azt mi magunk választjuk meg. Szavainkkal, cselekedeteinkkel tudatosan teremtjük meg a színteret, amelyen élni akarunk.
Nagy keserűségben vagyok te érötted édes atyámfia Ionathas, felötte igen kedves vóltál én nálam, nagyobb vólt hozzád való szerelmem, az asszoni állathoz való szerelemnél.
Kelet felé fordulva elmondtuk a reggeli imádságot, és hálát adtunk mindazért, amit kaptunk. Elküldtük napi üzenetünket a táplálékok birodalmába.
Egy fiatalember pattant a kör közepére. Mint megtudtam, ő vállalta magára az aznapi feladatot, ezért korán elhagyta a tábort és előresietett. Már órák óta gyalogoltunk, amikor a törzsfőnök megállt, térdre rogyott. Mindenki köréje gyűlt, ő úgy maradt a térdén, két karját előretartva, enyhén lengetve. Senki sem szólalt meg, de az arcok feszülten figyeltek. Végül Ooota elmondta, hogy a fiatal férfi, akik korán reggel előrement,most üzen. Azt kérdezi, hogy levághatja-e az elejtett kenguru farkát.
- Miért akarja levágni a kenguru farkát? - kérdeztem.
- Azért, mert az az állat legsúlyosabb része; és ő nem olyan erős, hogy elbírja a nehéz zsákmányt. A kenguru nagyobb nála.
Némán üzentek, telepatikus választ küldtek. Ooota felvilágosított, hogy megállunk egy napra. Néhányan nekiláttak, hogy gödröt ássanak a tűzhelynek, ahol majd a sok húst elkészítik. Mások növényeket dolgoztak fel.
Egy-két óra múltán visszatért a táborba a fiatalember, meghozta az elejtett, immár farkatlan kengurut...
Mindez nagyszerű élmény volt számomra. Ha nem lettem volna tanúja az esetnek, nehezen hittem volna el a telepatikus érintkezés történetét. Gondolataimat megosztottam Oooatával... elnevette magát, és így szólt:
- Most már tudhatod, mit érez a bennszülött, aki először jár a nagyvárosban, és látja, hogy a tieid érmét csúsztatnak a telefonba, tárcsáznak, majd beszélni kezdenek a kagylóba. Ő is alig hisz a szemének.
Úgy gondoltam, hogy az otthoniak nem nagyon hisznek majd a gondolatátvitelben. Abba könnyen beletörődnek, hogy a Földön élő emberek kegyetlenül bánnak egymással, de kételkednek benne, hogy létezik nép, mely nem ismeri a fajgyűlölet fogalmát, teljes egyetértésben, harmóniában él, tisztában van saját tehetségével, melyet ugyanúgy tisztel, mint bárki másét. Az Igazak azért képesek erre, mert nem hazudnak, még a kis dolgokban sem; sohasem mondanak féligazságokat, nem állítanak valótlanságot. Nincs titkolnivalójuk, gondolataikat bátran közreadják.
Ha például egy kétéves kisgyerek meglát társa kezében egy játékot - mondjuk, egy madzagon húzott kavicsot -, és meg akarja szerezni, azonnal megérzi, hogy minden felnőtt őt figyeli. Rádöbben, hogy szándéka senki előtt nem maradhat titokban, és hogy nem illik engedély nélkül elvenni a másét. A másik gyerek pedig megtanulja, hogy osztozni kell a tárgyakon, nem szabad kisajátítani őket. Hiszen a játék örömét már kiélvezte, az élményt elraktározta, ez tölti el boldogsággal, nem pedig a tárgy birtoklása.
A telepátia az emberek közötti érintkezés eszköze. A különféle nyelvek és írott ábécék csak feleslegesen akadályozzák a gondolatok közvetlen cseréjét. Az én világomban azonban ennek nem sok hasznát vennénk, gondoltam, hiszen nálunk az emberek meglopják a vállalatukat, adót csalnak, civakodnak. Soha nem viselnék el maguk között az igazán őszinte embert. Nálunk túl sok a csalódás, a sérelem, túl sok a takargatnivaló keserűség.
Én vajon megbocsátanék-e mindazoknak, akik megbántottak? És megbocsátanék-e magamnak, amiért másokat megsértettem? Remélem egyszer majd olyan őszintén feltárom lelkemet, mint a bennszülöttek, és készen állok rá, hogy szándékaimat megismerjék és megvizsgálják.
Az Igazak népe szerint a hang nem beszédre való. Az ember szívével és gondolataival fejezi ki magát. Ha a beszédet fecsegésre használjuk, szétszórjuk magunkat apró-cseprő, felületes társalgásokban. A hang éneklésre, ünneplésre, gyógyításra szolgál, és csak arra méltó. Úgy tartják, hogy az embereknek sok adottságuk van, és mindenki tud énekelni. Ha nem becsülöm ezt a képességemet, ha azt hiszem, hogy nincs énekhangom, a bennem lakozó éneklést akkor sem fogom legyűrni... meg kellett békélnem mindennel.
Így hát megtanultam megbocsátani önmagamnak, nem ítélkezni a múlt fölött, hanem okulni belőle... azért kell őszintének lenni és önmagamat szeretni, hogy másokat is elfogadhassak és szerethessek.
- ... És ezt nehéz elhinni, nem igaz? Amerikában nincsenek tigrisek. Ha egy vad tigris kószálna odakinn, nem gondolja, hogy a rendőrség már hallott volna felőle? ... Mr. Patel, egy tigris hihetetlenül veszedelmes vadállat. Hogyan maradhatott volna maga életben, összezárva egy ilyen mentőcsónakban? Ez...
- Maga szemlátomást nem tudja, hogy a vadállatok számára mi különös és ijesztő faj vagyunk. Félelemmel töltjük el őket. Kerülnek bennünket, amennyire csak lehet. Évszázadokba telt, mire egy-két alkalmazkodóképes állat félelmét elaltattuk - ezt hívják háziasításnak -, de a legtöbb egyszerűen nem tud úrrá lenni a félelmén... A vadállatok csakis végső elkeseredésükben szállnak harcba velünk. Akkor, amikor úgy érzik, nincs más kiút. Ha minden kötél szakad.
- Egy mentőcsónakban? Ugyan már, Mr. Patel, ezt nehéz elhinni.
- Nehéz elhinni? ... Indiai állatkertek máig szigorúan titkolják, de 1971-ben a Bara nevű jegesmedve megszökött a Kalkuttai Állatkertből. Sohasem látták többé... szabadon él valahol a Hugli folyó partján. Ha fognánk Tokió városát, felfordítanánk és jól megráznánk, elképednének, hogy mennyi állat potyogna ki belőle: borzok, farkasok, boa constrictorok, komodói varánuszok, krokodilok,struccok, páviánok, vízidisznók, leopárdok, lamantinok, kérődzők minden mennyiségben... És ezek után azt várják, hogy megtaláljanak egy tigrist a mexikói dzsungelben? Nevetséges, egyszerűen nevetséges... A nagyvárosiak arroganciája! Metropolisaikba az Édenkert minden állatát oda tudják képzelni, de az én falumtól egy bengáli tigrist is megtagadnának! Ha a puszta lehetőségben is elbotlanak, minek élnek egyáltalán? Nem nehéz-e elhinni a szerelmet?
- Mr. Patel...
- Ne bosszantsanak az udvariaskodásukkal! A szerelmet is nehéz elhinni, kérdezzék meg bármelyik szerelmest. Az életet is nehéz elhinni, kérdezzék meg bármelyik tudóst. Az Istent is nehéz elhinni, kérdezzék meg bármelyik hívőt. Mi a bajuk azzal, hogy nehéz elhinni valamit?
- Csupán ésszerűek akarunk lenni.
- Akárcsak én! Minden pillanatban az ésszerűséget alkalmaztam. Ésszerűséggel élelemre, ruhára, menedékre lehet szert tenni. Az ésszerűség a legjobb szerszámkészlet. Ésszerűséggel tudjuk távol tartani magunktól a tigriseket. De aki túlzásba viszi az ésszerűséget, az a világegyetemet is kiönti a fürdővízzel.
Egyszer egy szép fiatal lány hosszú szárú, gyönyörű sárga virágot hozott elő áhítattal a dudvás bozótból. A nyaka köré tekerte, majd elöl megkötötte, és a virág úgy fityegett a mellén, mint valami értékes kitűző. A többiek köréje gyűltek, csodálták, dicsérték választását. Egész nap vele foglalkoztak. Láttam, hogy a lány ragyog a boldogságtól, és különösen csinosnak érzi magát.
Ahogy elnéztem a lányt, eszembe jutott az az eset, amely nem sokkal azelőtt történt a munkahelyemen, hogy eljöttem otthonról. Fölkeresett egy beteg, akit fokozódó szorongás gyötört. Megkérdeztem tőle, hogy mi nyomasztja, mire elmesélte, hogy egy gyémánt nyakláncának a biztosítását nyolcszáz dollárral emelte a biztosító. Talált valakit New Yorkban, akiről azt állították, hogy hiteles másolatot készít az ékszerről, természetesen hamis kövekkel. Betegem készült New Yorkba, meg akarta várni, míg a másolat elkészül, majd hazarepülve el akarta helyezni a valódi köveket a bank páncéltermében. A tetemes biztosítási összegtől így se szabadult volna meg, hiszen a legjobb páncélterem sem szavatol tökéletes biztonságot, de mégis kevesebbet kellene majd fizetnie. Megemlítettem a közelgő városi bál napját, mire a nő elújságolta, hogy éppen addigra lesz kész a nyaklánc másolata, és ő azt fogja viselni.
Annak a bizonyos napnak a végén az Igazak népének leánya levette nyakáról a virágot, a homokba fektette, visszaadta az anyaföldnek. Az alkalmi ékszer megtette a maga szolgálatát. A lány pedig hálás volt és nem felejtette el a figyelmet, amellyel a többiek aznap kitüntették. Mindez azt jelentette számára, hogy társai vonzónak találják. Ennek ellenére sem ragaszkodott hozzá, hogy a virág az ő birtokában maradjon. Annak az a dolga, hogy elhervadjon, elszáradjon, humusszá válva visszatérjen az anyaföldbe, és újra kinőjön, ha eljön az ideje.
Ezért jutott eszembe az otthoni betegem. Jól megjegyeztem magamnak a bennszülött lányt. Az ő nyakékének célja volt, honfitársnőmének értéke.
Egy szép napon aztán, miután sokáig vándorolt homokon, sziklákon, havon keresztül, a kis herceg végre rábukkant egy útra. És az utak mind az emberekhez vezetnek.
Egy somogyi kórház szülészetén történt, ismerősöm is a kórteremben lábadozott a szülés után, szem- és fültanúja volt az esetnek, ő mesélte. Népes, jól öltözött kisvárosi cigánycsalád jött a kismamáért és a babáért a 4 ágyas kórterembe, hogy hazavigyék. A szülést levezető orvos is hamar előkerült - a szülés óta nem látták a szobában - és kezeit dörzsölve ott tüsténkedett a család körül, hogy ugye minden rendben volt, ugye, jó volt az ellátás, ugyebár, khm, meg hasonlók.
Ekkor előlépett a családfő és nagy tisztelettel rövid mondókába fogott: egyszerű szavakkal megköszönte az orvos munkáját és átadott neki egy hatalmas diszdoboz desszertet. Az orvos átvette a dobozt, de képtelen volt eltitkolni csalódottságát és
kézfogás helyett lekezelően kicsattant:
- Jóember ilyenkor nem desszertet szoktak adni a szülésznek! Nagy csend lett. Aztán a férfi csendben megkérdezte:
- Bocsánat, hanem mit?
- Aki elégedett a munkánkkal, az borítékot ad, kérem szépen! Hagyományosan ez illik. Maguk nem hallottak még erről? Pedig van maguknál szaporulat szép számban!
- Bocsánat, ne haragudjon doktor úr és mennyit szoktak adni a népek?
- Hát... 30-40.000 forintot.
- Értem, elnézést kérek, tudatlan vagyok, de megoldjuk azonnal, engedelmével visszakérném a desszertet.
Kivette az orvos kezéből a dobozt, felnyitotta és kivett belőle egy köteg 20-ezrest, majd 2 db-ot átadott a kővé vált orvosnak, akin látszott, hogy a rosszullét kerülgeti. A többit zsebre vágta és a család kivonult a kórteremből.
A többi kismama a takaró alá menekült, mert majd megfulladtak a nevetéstől...!!!