Egyszer egy szép fiatal lány hosszú szárú, gyönyörű sárga virágot hozott elő áhítattal a dudvás bozótból. A nyaka köré tekerte, majd elöl megkötötte, és a virág úgy fityegett a mellén, mint valami értékes kitűző. A többiek köréje gyűltek, csodálták, dicsérték választását. Egész nap vele foglalkoztak. Láttam, hogy a lány ragyog a boldogságtól, és különösen csinosnak érzi magát.
Ahogy elnéztem a lányt, eszembe jutott az az eset, amely nem sokkal azelőtt történt a munkahelyemen, hogy eljöttem otthonról. Fölkeresett egy beteg, akit fokozódó szorongás gyötört. Megkérdeztem tőle, hogy mi nyomasztja, mire elmesélte, hogy egy gyémánt nyakláncának a biztosítását nyolcszáz dollárral emelte a biztosító. Talált valakit New Yorkban, akiről azt állították, hogy hiteles másolatot készít az ékszerről, természetesen hamis kövekkel. Betegem készült New Yorkba, meg akarta várni, míg a másolat elkészül, majd hazarepülve el akarta helyezni a valódi köveket a bank páncéltermében. A tetemes biztosítási összegtől így se szabadult volna meg, hiszen a legjobb páncélterem sem szavatol tökéletes biztonságot, de mégis kevesebbet kellene majd fizetnie. Megemlítettem a közelgő városi bál napját, mire a nő elújságolta, hogy éppen addigra lesz kész a nyaklánc másolata, és ő azt fogja viselni.
Annak a bizonyos napnak a végén az Igazak népének leánya levette nyakáról a virágot, a homokba fektette, visszaadta az anyaföldnek. Az alkalmi ékszer megtette a maga szolgálatát. A lány pedig hálás volt és nem felejtette el a figyelmet, amellyel a többiek aznap kitüntették. Mindez azt jelentette számára, hogy társai vonzónak találják. Ennek ellenére sem ragaszkodott hozzá, hogy a virág az ő birtokában maradjon. Annak az a dolga, hogy elhervadjon, elszáradjon, humusszá válva visszatérjen az anyaföldbe, és újra kinőjön, ha eljön az ideje.
Ezért jutott eszembe az otthoni betegem. Jól megjegyeztem magamnak a bennszülött lányt. Az ő nyakékének célja volt, honfitársnőmének értéke.
A könyv olvasása előtti állapotban született bennem egy gondolat, hogy sehova sem vezető úton állok. Kedden Csabi barátommal beszélgettünk pár órát, ami hatására feltettem a rég érlelődő, egyetlen kérdést magamnak: "Mégis mi ennek az egésznek az értelme?" Olyan válaszok jöttek, hogy semmi, időtöltések és racionalizálások sora az életem, próbálom magam hasznosítani, de minek is...
A múlt évben, úton Santiago felé, igyekeztem elhárítani minden megszentelt célkitűzést. A napok egymásutánjával mégis összeállt valami módon egy ív, a megnyugvás zárókövével a végén. Talán nincsenek is utak, talán nem is kell sehová sem vezetniük. Itt vagyok a pillanatban és magával ragad az idő áradata. Hogy hol tesz partra, van egyáltalán kikötője ennek a hullámnak, azt még homály fedi számomra.
Egy szép napon aztán, miután sokáig vándorolt homokon, sziklákon, havon keresztül, a kis herceg végre rábukkant egy útra. És az utak mind az emberekhez vezetnek.
Az utak az emberekhez vezetnek, aztán a homokba.
1 megjegyzés:
Biztos, h fel kell tenni ezt a kérdést? Sztem ez ugyanis kötelezi az embert, hogy válaszokat keressen.
Megjegyzés küldése