2010. június 13., vasárnap

A pók telefonja

Lerágott csont, hogy: hogyan van a póknak telefonja? (Bemegy a sarokba és telefonja...) MM is ír a vezeték nélküli telefonról, el se hinnétek, ha ide nem másolnám. ;)

Kelet felé fordulva elmondtuk a reggeli imádságot, és hálát adtunk mindazért, amit kaptunk. Elküldtük napi üzenetünket a táplálékok birodalmába.

Egy fiatalember pattant a kör közepére. Mint megtudtam, ő vállalta magára az aznapi feladatot, ezért korán elhagyta a tábort és előresietett. Már órák óta gyalogoltunk, amikor a törzsfőnök megállt, térdre rogyott. Mindenki köréje gyűlt, ő úgy maradt a térdén, két karját előretartva, enyhén lengetve. Senki sem szólalt meg, de az arcok feszülten figyeltek. Végül Ooota elmondta, hogy a fiatal férfi, akik korán reggel előrement,most üzen. Azt kérdezi, hogy levághatja-e az elejtett kenguru farkát.

- Miért akarja levágni a kenguru farkát? - kérdeztem.
- Azért, mert az az állat legsúlyosabb része; és ő nem olyan erős, hogy elbírja a nehéz zsákmányt. A kenguru nagyobb nála.

Némán üzentek, telepatikus választ küldtek. Ooota felvilágosított, hogy megállunk egy napra. Néhányan nekiláttak, hogy gödröt ássanak a tűzhelynek, ahol majd a sok húst elkészítik. Mások növényeket dolgoztak fel.

Egy-két óra múltán visszatért a táborba a fiatalember, meghozta az elejtett, immár farkatlan kengurut...

Mindez nagyszerű élmény volt számomra. Ha nem lettem volna tanúja az esetnek, nehezen hittem volna el a telepatikus érintkezés történetét. Gondolataimat megosztottam Oooatával... elnevette magát, és így szólt:
- Most már tudhatod, mit érez a bennszülött, aki először jár a nagyvárosban, és látja, hogy a tieid érmét csúsztatnak a telefonba, tárcsáznak, majd beszélni kezdenek a kagylóba. Ő is alig hisz a szemének.

Úgy gondoltam, hogy az otthoniak nem nagyon hisznek majd a gondolatátvitelben. Abba könnyen beletörődnek, hogy a Földön élő emberek kegyetlenül bánnak egymással, de kételkednek benne, hogy létezik nép, mely nem ismeri a fajgyűlölet fogalmát, teljes egyetértésben, harmóniában él, tisztában van saját tehetségével, melyet ugyanúgy tisztel, mint bárki másét. Az Igazak azért képesek erre, mert nem hazudnak, még a kis dolgokban sem; sohasem mondanak féligazságokat, nem állítanak valótlanságot. Nincs titkolnivalójuk, gondolataikat bátran közreadják.

Ha például egy kétéves kisgyerek meglát társa kezében egy játékot - mondjuk, egy madzagon húzott kavicsot -, és meg akarja szerezni, azonnal megérzi, hogy minden felnőtt őt figyeli. Rádöbben, hogy szándéka senki előtt nem maradhat titokban, és hogy nem illik engedély nélkül elvenni a másét. A másik gyerek pedig megtanulja, hogy osztozni kell a tárgyakon, nem szabad kisajátítani őket. Hiszen a játék örömét már kiélvezte, az élményt elraktározta, ez tölti el boldogsággal, nem pedig a tárgy birtoklása.


És most körbenézek a többször írtott, karcsúsított könyvespolcomon. Még mennyi könyvet nem fogok elolvasni, talán ki sem nyitni a temetésemig - ha lesz olyan egyáltalán... Vicc ez a magántulajdonosdi, nagyon keserű vicc.

A telepátia az emberek közötti érintkezés eszköze. A különféle nyelvek és írott ábécék csak feleslegesen akadályozzák a gondolatok közvetlen cseréjét. Az én világomban azonban ennek nem sok hasznát vennénk, gondoltam, hiszen nálunk az emberek meglopják a vállalatukat, adót csalnak, civakodnak. Soha nem viselnék el maguk között az igazán őszinte embert. Nálunk túl sok a csalódás, a sérelem, túl sok a takargatnivaló keserűség.

Én vajon megbocsátanék-e mindazoknak, akik megbántottak? És megbocsátanék-e magamnak, amiért másokat megsértettem? Remélem egyszer majd olyan őszintén feltárom lelkemet, mint a bennszülöttek, és készen állok rá, hogy szándékaimat megismerjék és megvizsgálják.

Az Igazak népe szerint a hang nem beszédre való. Az ember szívével és gondolataival fejezi ki magát. Ha a beszédet fecsegésre használjuk, szétszórjuk magunkat apró-cseprő, felületes társalgásokban. A hang éneklésre, ünneplésre, gyógyításra szolgál, és csak arra méltó. Úgy tartják, hogy az embereknek sok adottságuk van, és mindenki tud énekelni. Ha nem becsülöm ezt a képességemet, ha azt hiszem, hogy nincs énekhangom, a bennem lakozó éneklést akkor sem fogom legyűrni... meg kellett békélnem mindennel.

Így hát megtanultam megbocsátani önmagamnak, nem ítélkezni a múlt fölött, hanem okulni belőle... azért kell őszintének lenni és önmagamat szeretni, hogy másokat is elfogadhassak és szerethessek.


Akik a szavak szintjén nehezen értik meg egymást, hallgathatnának közösen. Vagy énekelhetnének is. Ma másodszor jött ez a gondolat, hogy fogadjam el a veszteséget és a vele járó félelmeimet. Egyik új munkatársam a reggeli teszt előtt felmondott. Békével váltunk el, a folyosón mindkét kezünket nyújtottuk egymás felé automatikusan, mint akik rég összetartoznak. Másfél hét is lehet az egész, otthonossá tehető ugyanúgy, mint tíz-húsz év. A jelenből nézve nincsenek távolságok. Az itt-lét, a veled-vagyok elevensége és intenzitása mérhető csupán.

Nincsenek megjegyzések: