Csak akkor leszünk boldogok, ha mindnyájan, a legkisebb is közülünk, ráeszmélünk szerepünkre. Csak akkor tudunk majd békében élni és békében meghalni; mert ami értelmet ad az életnek, értelmet ad a halálnak is.
A halál édes, ha a dolgok rendjében áll, ha az öreg provence-i paraszt uralkodása végén átadja fiainak kecskéi és olajfái örökségét, hogy a maguk rendjén ők is továbbadják fiaiknak és unokáiknak. A parasztok nem halnak meg egészen. Minden élet fölpattan, mint egy hüvely, és kiszolgáltatja magvait.
Egyszer tanúja voltam egy parasztasszony halálának. Három fia ott állt a betegágynál. Nagyon fájdalmas volt. Másodszor szakadt el a köldökzsinór. Másodszor bomlott föl a csomó, amely az egyik nemzedéket a másikhoz köti. A három fiú egyszerre ráeszmélt, hogy egyedül van, és mindent meg kell tanulnia: nincs többé az a családi asztal, ahol ünnepnapokra összegyűlhetnek, nincs többé az a pólus, amelyben mindnyájan egymásra találtak. De azt is fölfedeztem ebben a széjjelszakadásban, hogy másodszor is lehet életet adni. A maguk rendjén ezek a fiúk is a szál élére kerülnek, csomóponttá válnak és pátriárkává, mindaddig, amíg egy napon át nem adják a kormányzást azoknak a kis kölyköknek, akik az udvarban játszadoztak.
Néztem az anyát, ezt a nyugodt és merev arcú, összezárt ajkú öreg parasztasszonyt, ezt a kőálarccá változó arcot. És fölismertem rajta a fiúk arcát. Ez a maszk arra szolgált, hogy megmintázza az ő arcukat. Ez a test arra szolgált, hogy kiformálja testüket, e szép emberpéldányokat. S most itt feküdt szétzúzva, mint egy kőzet, melyből kibányászták az érc gyümölcsét. S ha eljön az ideje, fiai és lányai gyermekeket fognak nemzeni és szülni. A tanyán nem hal meg az ember. Az anya meghalt, éljen az anya!
Igen, fájdalmas, de olyan egyszerű a sarjadzásnak ez a képe, ahogy útján egymás után hagyja el ősz hajú magházait, s ki tudja, milyen igazság felé halad metamorfózisain át.
Ezért tűnt úgy ezen az estén, hogy a kis falu lélekharangjának szava nem reménytelenséggel súlyos, hanem tapintatosan és gyöngéden vidám. Ez a harangszó ugyanazzal a zengéssel ünnepelte a temetéseket és a keresztelőket, s most újra azt jelentette: egy nemzedék átadja helyét az utána következőnek. S az embereket nagy békesség fogta el, amint meghallották a föld és a szegény öregasszony nászának harangszavát.
Ami így nemzedékről nemzedékre száll, úgy, ahogyan egy fa növekszik - ez az élet, és ez az öntudat. Milyen rejtelmes fölmagasztosulás!
Ömlő lávából, csillámló pépből, csodálatosan megfogamzó élő sejtből származunk, és lassan növünk, míg végül kantátákat írunk, és tejutak pályáit mérjük.
Az anya nemcsak az életet adta tovább: megtanított egy nyelvet is fiainak, rájuk bízta a századok folyamán lassan fölhalmozott kincset, a szellemi örökséget, melyet ő is csak letétbe kapott, hagyományoknak, fogalmaknak, mítoszoknak ezt a hagyatékát, amelyben benne él mindaz a különbség, amely Newton vagy Shakespeare és a barlangok barmai között van.
Antoine de Saint-Exupéry: Az emberek földje
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése