Méltóságon kívül

A minap történt egy kurta elköszönés, amit követően rossz érzés bujkált bennem; szinte ezzel feküdtem, ezzel keltem. Szeretnék a mélyére látni, mi okozza ezt a furcsa, idegen szomorúságot - mondtam magamnak. Azt találtam, hogy a tisztelet és figyelem iránti vágyam nem talált viszonzásra. Szintén aktualitása van az utóbbi napokban annak a kérdésnek, hogy hol húzódik az önbecsülés határa.

A méltóságot nem lehetséges kívülről elvenni, csak önként tudunk lemondani róla. (Az antiszemitizmus azzal kezdődik, hogy a zsidó személy - vagy akit annak vélnek -, először hátralép. Belemegy abba az asszimetrikus viszonyba hogy ő tényleg annyi, amennyire a gyűlölője taksálja, legalább is meg lehet vele tenni ezt az arcátlanságot.) Méltósággal élni azt is jelenti, hogy biztonságban vagyok a magam értékei tekintetében és békével tudom szemlélni a fogyatékosságaimat. Amikor a hattyú párat csp a szárnyával, már senki sem emlékszik többé arra a néhány sáros vízcseppre, ami rövid időre a tollain vendégeskedett.


Nincs tehát semmi - események, személyek, gondolatok vagy tettek - a méltóságunk alatt, csak kívül helyezhetjük őket a saját tisztaszobánkon. Visszahúzódhatunk mikrokozmoszunk csigaházának keretei közé. A fű nem törékeny, meghajlik a szélben. Méltósággal élni felelősség: a karizmáink (ajándékba kapott lehetőségeink) kamatoztatása. Részben önmagunk érdekében, de legalább ugyanolyan arányban azok miatt, akik ostoba módon elvenni készülnek azt tőlünk, mert még úgy hiszik, lehet.