Rövid, szöveges...

Próbálom távolítani magamtól a híreket, hogy ráláthassak a fortyogó, nyüzsgő valóságra. Négy és félmilliárd éves atomjaim olyanok, mintha számlálatlan üstökös összecsapásából állnának össze felfogható testté. Üti-kalapálja egyik a másikat. Pár perc eltéréssel két SMS-t kaptam tegnap:

Szia! Jól vagyunk, bár az éjszakák nehezek. Anyu velem alszik és segít. András tud újszülött fotókat küldeni, ott volt [a szülésnél]. Andi

Erika ma fél tizenkettőkor meghalt [a Korányi Kórházban, tüdőrákja volt]. Elvira

Itt csapkod körülöttem a halál és az élet. Egyik sem jobb vagy rosszabb, egyszerűen vannak. A "teszik a dolgukat" kitétel már értelmezést vinne ebbe az alapvetően semleges megállapításba, mert meghúzódik benne az a feltételezés, hogy van célja, van értelme. Jelentem: nincs.

Erikát szerdán reggel hívtam mobilon. Az utolsó beszélgetésünk igen rövid volt. Csak annyit mondott gyenge hangon, hogy "...nincs már sok hátra - nem félek..." És mára már ő is átvonult az élőim galériájába. Összekeveredek a porukkal, az övével is. Belőlük növök tovább. Újabb üstökös csapódott be a bolygómba, ami megremeg és tovább bolyong: újabb találkozások és elválások irányába. Könnyek nélkül siratom, most még nem jönnek elő. Az emlékeim raktárában (poros kézzel) keresgélek valami üde kép után, amelyen jól festünk, és öröm bújik meg a mosolyunkban. Képzeletben ismét ott ülünk egymással szemben a békásmegyeri másfél személyes panel-konyhában. Elhalmoz a figyelmességével és érdeklődésével, hálás a hallgatásomért is.

Azóta üres, feldúlt bunkerre emlékeztet az az otthon, már csak romok hevernek szanaszét a lakásban. Hideg tárgyak, nem barátságosak, nem ölelők. Átmentek mindhárman a küszöbön... Ketten az erkély felé indultak. Lehettünk volna személyesebbek, odaadóbbak, bensőségesebb viszonyt is építhettünk volna... Semmibe hulló szavak.

Lehettünk volna boldogabbak? Kinek a kedvéért tettünk volna másként? Tényleg csak ez a szánalmas villanás egy-egy sors? Néhány éve még fejtörést okozott, hogy a kislányt melyik iskolába írassák be, mára hűlt helye az egész családnak. A korábbi gondok nem súlytalanná, hanem totálisan értelmetlenné váltak ma reggelre.

Ülünk a kórházi ágyán. Tiszta az arca, frissek a gondolatai; hetek óta nem ivott alkoholt, csak a cigarettát nem bírja letenni. Nem operálható, az orvosok sem tiltják már... Együtt sóhajtunk, majd vidáman nézünk egymás szemébe. Mi az élet titka? Ráhangolódunk a másik szomorúságára, játékos kedvére egyaránt. Üresek az ágyak, a kórtermek. Üresek a vágyak, az ígéretek. Üres ez az egész, kurva világ! Elkurvultak az evidenciák.

Tömeges kihalások szerencsés túlélői vagyunk...
Tömeges kihalások túlélője vagyok.
Kihalás... vagyok.
[Beleélek] kihalok.



Olvad az idő, mint a halvány jégvirág,
és a tűnő boldogság majd véget ér.
Ott állsz egyedül, falevél a dombtetőn,
álmos holdfény rád köszön, s elfúj a szél.
De addig van remény, minden perc ünnepel,
hisz mindig van remény, hinni kell, ó hidd hát el!

Most élsz, most vigyázz, hogy jól csináld,
mert a legapróbb hibád megbosszulja önmagát.
Most élsz, most örülj, hogy szép a nyár,
most örülj, hogy van ki vár, és a két karjába zár.

Múló örömök sivár létünk színpadán,
mikor egy szó hallatán dobban a szív.
Sajnos vége lesz, tudjuk már a kezdetén,
túl az álmaink ködén a semmi hív.
De addig van remény, minden perc ünnepel,
hisz mindig van remény, hinni kell, ó hidd hát el!

Most élsz, most vigyázz, hogy jól csináld,
mert a legapróbb hibád megbosszulja önmagát.
Most élsz, most örülj, hogy szép a nyár,
most örülj, hogy van ki vár, és a két karjába zár.
Most, most, most, most élsz, most örülj, hogy szép a nyár,
most örülj, hogy van ki vár, és a két karjába zár.
Most, most, most, most élsz, most örülj, hogy szép a nyár,
most örülj, hogy van ki vár, és a két karjába zár.