Minden nyelven egy a dal

Egy időben azt gondolták, hogy az írás feltalálása előtti időből szinte semmit sem fogunk megtudni az emberiség történetéből. Az újabb technikák viszont tovább bővítik az ismereteinket. Az ősi népek mozgásának megértéséhez ad kulcsot a kezünkbe az a módszer, amely a különböző beszélt nyelvek közötti rokonságot kutatja. Becslések szerint ma mintegy tízezer különböző nyelv létezik a Földön. A legtöbb ember valószínűleg azt hiszi, hogy azért van ilyen sokféle nyelv, mert a népek elszigetelten éltek egymástól lakóhelyeiken, és minden régió a többitől függetlenül alakította ki kommunikációs rendszerét.

200 éve fedezte fel Sir William Jones, hogy a szanszkrit a latin és a görög nyelv rokona. Felfedezése vezetett el a ma indoeurópainak nevezett nyelvcsalád felismeréséhez, mely a mai Európa szinte minden élő nyelvét tartalmazza. Joseph Greenberg nyelvész egy szélesebb csoportot: az eurázsiait nevezte meg (mely az indoeurópain kívül magában foglalja a uráli-jukagir, az altaji, a csukcs-kamcsatkai és az eszkimó-aleuti nyelvcsaládokat). Elmélete szerint ez a nyelvcsalád lenne a legtöbb európai és észak-amerikai nyelv közös őse. Az "ősnyelv-elmélet" továbbfejlesztésével más nyelvészek (pl. Vadislav Illich-Svtych és Aron Dolgopolsky) a dravida, a kartvel, a nílusi-szaharai és a niger-kordofán nyelvekkel való kapcsolatot mutatták fel. Az ős-nyelvet nosztratikus nyelvnek nevezték el.

Ezek a kutatások afelé a döbbenetes következtetés felé mutatnak, hogy a Közel-Kelet, Európa és Amerika nyelve eredetileg ugyanaz volt. Dolgopolsky megfigyelései szerint a proto-indoeurópain alapuló nyelvekben számos, a földműveléssel és az állattenyésztéssel kapcsolatos közös szó található, s ez arra utal, hogy a neolitikus proto-indueurópaiak élelmiszertermelők voltak. Ezzel szemben a protonosztratikus lexikai törzsben egyáltalán em szerepelnek ezek a szavak, hanem a vadászattal és a gyűjtögetéssel kapcsolatos kifejezések fordulnak elő. Mindebből az következik, hogy a földművelés és az állattenyésztés sokkal újabb keletű annál, mint amikor a protonosztratikus népek a neolitikus forradalmat megelőzően elhagyták Délkelet-Ázsiát.

Richard Rudgley antropológus szavaival élve, a nosztratikus hipotézis következményei zavarba ejtők. Az ős-ősnyelvnek tízezer évnél is idősebbnek kell lennie, de valószínűbb, hogy kora megközelíti a 15 ezer évet. Egyszerűen bámulatos, hogy ilyen egyezések létezzenek olyan távoli területeken, mint Dél-Afrika sivatagai, az amazonasi őserdők, az Északi-sarkvidék és az európai városok - melyek mindegyike őrzi annak a távoli kornak az emlékeit, amikor még ugyanazt a nyelvet beszélték.

Merrit Ruhlen nyelvész még ennél is tovább ment egy lépéssel, és felvetette, hogy valha egyetlen közös nyelvet beszéltek az egész világon. A következőképpen ír erről a protoglobálisnak nevezett alapnyelvől:

A jelenleg ismeretes nyelvészeti adatok legvalószínűbb magyarázatának az tűnik, hogy korunk nyelvi sokfélesége egy, a viselkedése szempontjából modernnek tekinthető emberfaj körülbelül negyven-ötvenezer évvel ezelőtti felbukkanásának eredménye. Lehetséges, hogy az anatómiai szempontból modernnek nevezhető ember már i.e. 100.000-ben felbukkant Afrikában, ám ez az ember nem úgy viselkedett, mint mi... Több kutató is felvetette, hogy az úgynevezett "értelmi robbanás" mindössze 40 ezer évvel ezelőtt vonta maga után a teljes mértékben modern emberi nyelv kialakulását.

Mégis a nyelvünkben élünk... Már csak az a kérdés, hogy az ÉN nyelvem és a TE nyelved között létezik-e a jelenben is híd, kapocs. A szavak és a ragok, vagy a gondolatok és érzések közösek kisebb-nagyobb közösségeinkben? Először is újpesti, aztán fővárosi, majd magyar, utána európai, végül földlakó vagyok, vagy fordított a sorrend?

Tóth Árpád: Lélektől lélekig

Állok az ablak mellett éjszaka,
S a mérhetetlen messzeségen át
Szemembe gyűjtöm össze egy szelíd
Távol csillag remegő sugarát.

Billió mérföldekről jött e fény,
Jött a jeges, fekete és kopár
Terek sötétjén lankadatlanul,
S ki tudja, mennyi ezredéve már.

Egy égi üzenet, mely végre most
Hozzám talált, s szememben célhoz ért,
S boldogan hal meg, amíg rácsukom
Fáradt pillám koporsófödelét.

Tanultam én, hogy általszűrve a
Tudósok finom kristályműszerén,
Bús földünkkel s bús testemmel rokon
Elemekről ád hírt az égi fény.

Magamba zárom, véremmé iszom,
És csöndben és tűnődve figyelem,
Mily ős bút zokog a vérnek a fény,
Földnek az ég, elemnek az elem?

Tán fáj a csillagoknak a magány,
A térbe szétszórt milljom árvaság?
S hogy össze nem találunk már soha
A jégen, éjen s messziségen át?

Ó, csillag, mit sírsz! Messzebb te se vagy,
Mint egymástól itt a földi szivek!
A Sziriusz van tőlem távolabb
Vagy egy-egy társam, jaj, ki mondja meg?

Ó, jaj, barátság, és jaj, szerelem!
Ó, jaj, az út lélektől lélekig!
Küldözzük a szem csüggedt sugarát,
S köztünk a roppant, jeges űr lakik!

1923