Azon gondolkozom, hogy mi alkothatja az életem filmjének ragasztóanyagát. A találkozások, beszélgetések fel-felvillanó kockáit mi fűzi egész történetté? Jánossal és Andrással ebédeltem, hazafelé a Deák téren leültem egy padra. Kellemes, szinte nyárias este volt ma, a világosban olvastam még pár oldalt. Kisebb csoportok ültek körülöttem a fűben, kutyák futkároztak az eldobott fadarab és egymás után. Szemben egy fa legyezőszerűen nyújtóztatta az ágait. Egy villanás vagyok a fa hosszú életében. A csivitelő kismadár idejéből már nagyobb hányadot tesz ki a hangja fölött érzett örömem.
LEGO-életkockák... Mennyi megoldása, folytatása lehet még a mai napomtól a temetésemig? Mivé fog összeérni a saját rendezésem? Elengedtem a gondviselésbe vetett édes kárpótlás reményét, hogy egy bölcs óriás rendezgeti velünk-helyettünk a hétköznapok és ünnepek óráit. Az itt és mostban nárcisztikus lenne logikus, tervszerű építményként szemlélni magamat. Gyönyörködni egy szép mese színes lapjaiban. Azt remélni, hogy nem lehet nagyon elrontani, és a végén valaki kihúzza a bizonytalan vonalakat.
Kiszámíthatóság, biztonság, védelem, spontaneitás, béke, alkotás, tervezhetőség, értelmesség, öröm, találkozás, együttlét, gondoskodás, otthon, közelség (intimitás), szabadság, fontosság, pihenés... Ezek a szükséglet komponensek biztosan beépülnek a saját zsiráf-szobromba. Vajon milyen érzésekkel fognak majd kapcsolódni?
Ez már két zsiráf, egy csókban egyesülve:
1 megjegyzés:
Csodaszép poszt.
Puritán
Megjegyzés küldése