Parole

egymás árnyékába bújva
a víz úgy csorog,
mint alabástrom szobor hátán az esőcseppek

születtünk – temetlek, napjában ötvenszer feltámasztalak
"te kedves, szép alak" szól Attila halkan...
most ősz van és tavasz, mind az öt évszak egyben

a tavaszi széllel érkezel
a testes szóló itt peng, rezeg a lelkem szövetében
sötét varjakat hessegetek el a szőlőhegyemről, metsző fényben

az égen nincs más
csak hatalmas, simogató kezed, melyben mint a szökőár lüktet
a zöld-két tinta

szabálytalan álom, amolyan alkalomszerű,
mint az élet
írhatnám a messzeséget, meg a csillagokat is az égen

elkoptak ezek réges-régen
a mosógépek zenéje is felér egy vallomással,
és nem helyettesíthető semmi mással

akit megölelsz, az mindörökké veled marad
nincs az a láger, nincs szögesdrót, lakat
mi megállíthatna feléd való lendületemben

húsz év, vagy egy pillanat
olyan intenzív, akár az este;
a gondolat és a vágy is hangokat ad, nem csak a torony teste

könnyek nélküli szobában ücsörgök -
kinn levegő van, nyaralás... ünnep
olyan kedves a kérdés; a "mikor látlak újra?" jól cseng a fülnek

visz a villamos,
de nem utánad:
a Madáchban Spamalot-ot jáccnak

vinnélek, mennék, cirógatnám gyönyörű tested
ha az idő és egyéb istenségek
nem állnák utamat

lassan hűtlenné lesznek a szavak
elhalkul a malom zaja is, és némafilmem kockái alatt
nem vidítanak fel bárzongoristák

megjárhatom érted a lélek hosszát
vagy a Föld csúcsait
ha minden birtokviszony itt

rongyaidban és kitakarva is
– ez is kölcsön-beszéd; jönnek a szavak ombudsmanjai –
éber álom vagy, aki

bármikor itt terem,
vagy talán sohasem
őrzöm majd ellazult tested

ez az emlékem,
ez a gazdagságom
amikor az utat visszafelé nézve látom, te is ott állsz

és megjön az eső
megjön a napsugár is
ültetem és gyomlálom is az édenünk fáit