A gyerek ráérez arra, hogy az anya hajlamos átvenni a tennivalóit, ezért a "nem tudom" varázsige előbb-utóbb mentesíti őt a feladata alól... Az apával többnyire nem működik a dolog. "Hogyhogy nem tudod?! Próbáld meg még egyszer!" - feleli az apa. Ezt elmondta az anya már nemegyszer. A különbség csupán annyi, hogy az apának általában van türelme kivárni a próbálkozásokat. Mert kibírja a gyerek nyafogását, tehetetlenkedését. Vagy egyszerűen azért, mert büntet. Mindenesetre a gyerek első játszmakezdeményezésénél jelzi, hogy ő ebben nem partner.
Mitől "partner" az anya? Miért van az, hogy szinte minden családban az anya fegyelmező ereje a kisebb? Az anyaság első éveiben, amikor gyakran sír a kisbaba, az anya hozzászokik, hogy az ő dolga megoldani a gyerek baját, enyhíteni rossz közérzetét. Ez nemcsak saját életének tapasztalata, hanem ősi öröksége is a női nemnek. Minden gyerek úgy ismeri meg anyját, mint akinek lényege a segítés.
Az apa viszont - többnyire - már egy olyan életkorban válik fontos szereplővé a gyerek életében, amikor az már képes elfogadni a "muszáj"-t. Az anya személyéhez tehát történetileg is szorosan hozzátartozik mindenható segítsége, az apáéhoz nem. Az anya jelenléte előhívja a "kisbabás", felnőttekre támaszkodó magatartást, míg az apa az önállósághoz nyújt mintát és ösztönzést. Várható büszkesége arra serkenti az egészséges gyereket, hogy megfeleljen apja elvárásainak.
Hogy mi köze mindennek a vallásokhoz? A következőre gondolok: a nagy vallások illeszkednek a hordozó társadalmi közeg berendezkedéséhez. Az apa-jogú társadalmak férfi-istene szentesíti a patriarchális viszonyokat. Ahol az anyaság, a matriarchátus volt a meghatározó, ott a legfelsőbb lény is ezeket a vonásokat tükrözi vissza. Akármelyiket tekintjük: a követelő, igényeket támasztó, vagy a segítő, oltalmazó jegyeket, egy egyensúlyi helyzet eléréséhez a másik oldal nélkülözhetetlennek mutatkozik. Az "egészséges" vallás gyermekbetegsége a csonka család-szindrómája, ha nem találkozik az apa- vagy anya-istenséggel együttesen.
Ebben a koordináta-rendszerben világos számomra a katolicizmus szinte mániás Mária-kultusza, ami a morális száraz követelményszintjével együtt (párhuzamosan) emelkedik az egekig. Elviselhetetlen egy félárva - csak atyai - spiritualitás, legalább is hiányzik belőle az otthon melege és elfogadása. Persze jó kérdés, hogy ezeket a hiányokat vallási kompenzációval bölcs-e gyógyítani, vagy azon a területen, ahol létrejött: emberi szinten, a családjainkban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése