Szeretni akarom, hogy megismerhessem, és meg akarom ismerni a világot, hogy szerethessem. (Pilinszky)
Egy lassan két évvel ezelőtti posztban: itt idéztem a mestertől egy gazdag gondolatsort. A fenti idézet ennek a napokban újra megfényesedett részlete.
Sokak fejében van egy olyan modell, hogy apránként megismerjük a társunkat, aztán amikor már elég információ gyűlt össze róla a fejünkben (és a mindennapi tapasztalat is meggyőzött minket arról, hogy az illető megbízható), akkor lassan-lassan kialakul iránta a vonzalom és a szeretet. Téglánként építünk fel egy hatalmas épületet. Mindig annyit lépünk előre a viszonyban, amennyire előre világít a tudás biztonságos fénye.
Azt hiszem, van egy másik út, ami sokkal valóságosabbnak (azaz járhatóbbnak) bizonyul számomra; és talán a hozzám hasonló karakterű személyek számára is. Arról szól, hogy a szeretet nem egy kiérdemelhető, és odaajándékozható valami. Sokkal inkább a kapcsolat alapja, ingyenesen megelőlegezett bizalom. Az előző világítós példát továbbszőve: maga a sötétségbe ugrás. Akkor tudom megismerni a másikat, ha szeretettel elfogadom minden rezdülését - és akkor tudom hitelesen szeretni, ha mélyen megismertem. Az ismeret és a szeretet úgy simulnak egymásra, mint egy üvegcsésze homorú és domború oldala, egyszerűen elválaszthatatlanok. Nincs külön életük.
Hogy ki melyik ösvényen közelít? Az tapasztalat, megszokás, nevelés... és többek között ízlés kérdése. Nem jobb vagy rosszabb egyik a másiktól. Az utak csak vezetnek a cél felé, nem azonosak egymással.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése