Az új szövetséget csakugyan egy áldozat pecsételi meg: Jézusé. Őbenne a Mindenható teljesen kinyilatkoztatja magát, és általa fejezi be művét. Jézus Krisztus a mindenható Ige, aki egy alázatos Szűz méhében ölt testet. Ez az eljövetel a Szentléleknek, a Fölséges erejének műve. A messiás általa nyert felkenést, és a Lélek rajta nyugszik. Jézus csodákkal nyilvánítja ki hatalmát; ezek hitelesítik küldetését, és nemcsak azt igazolják, hogy vele van az Isten, és hogy az Atya küldötte, hanem azt is, hogy ő a "velünk levő Isten" (Mt 1,23).
A szinoptikus evangélisták közül Máté (4,1–11) és Lukács (4,1–13) bővebben is kifejti Jézus pusztai megkísértésének mibenlétét. A három próba közül egyik éppen a hatalomra vonatkozó csábítás, melyet a názáreti rabbi kategorikusan hárít magától.
Majd felvitte őt egy magas hegyre, és megmutatta neki egy szempillantás alatt a földkerekség minden országát, és így szólt az ördög: »Mindezt a hatalmat és ennek dicsőségét neked adom; mert az enyém, és akinek akarom, annak adom; ha tehát imádsz engem, mind a tiéd lesz.« Jézus ezt válaszolta neki: »Írva van: ‘Uradat, Istenedet imádd, és csak neki szolgálj’«.
Jézus és az erőszak
Az erőszak Jézus történetéből sem hiányzik. Itt nemcsak a vele szemben alkalmazott, egyre erősödő, s végül a halálát okozó erőszakról lehet szó, hanem arról is, amely az ő érdekében megnyilvánulhatna, ha ő maga engedné. A történészek szemében az evangéliumok egyik kulcsa éppen az a félreértés, amely a Királyság eljövetelének bejelentéséből adódik. A függetlenségétől megfosztott, s emiatt régóta zúgolódó nép lelkében reménység támad, ugyanakkor viszont Jézusnak a tanítványait le kell beszélnie arról, hogy a korszellem szerint elfogadott eszközökhöz nyúljanak: "Aki kardot ragad, kard által vész el..." (Mt 26,52)
Jézus közvetlen környezete nincs meggyőződve arról, hogy "a szelídeké lesz a föld". Családja is úgy véli, hogy Jézus "megzavarodott" (Mk 3,21). Valószínűleg ez a feszültség okozta a csoporton belüli szakadást, amire János evangéliuma utal: "Ti is el akartok menni?" (6,67) – kérdezi Jézus azoktól, akik a kritikus percekben vele maradtak. Tulajdon tanítványaival – nevezetesen Péterrel – is szembe kell helyezkednie. Végül pedig a kereszten a nép kigúnyolja.
Az evangélisták visszafogottsága akadályoz meg bennünket abban, hogy felmérjük, mennyire férkőzött közel Jézus személyéhez ez az erőszak, amely az írások szerint megkísértette. A Jézus keresztre feszítését követően hazatérő emmauszi tanítványok esete Jézus rokonainak csalódottságát jelzi: "Azt reméltük pedig, hogy meg fogja váltani Izraelt". Lukács ezzel Jézus földijeinek gondolkodásmódjára utal, akiket elmondása szerint az a reménység éltetett, hogy Izrael megszabadul ellenségeitől, és abban a várakozásban éltek, hogy újból felragyog a nép szerencsecsillaga, s a hatalmasok és gazdagok megkapják méltó büntetésüket. Még Mária éneke, a Magnificat is erről szól.
Magához Jézushoz sem csatlakozott volna senki, ha e remény nem lett volna összeegyeztethető személyiségével. Jézusnak nincsenek erőszakos tettei, hacsak nem számítjuk azt, amikor egy alkalommal ostort használt a templomban; mégis ezt az alkalmat ragadják meg, hogy elítéljék. Megértik ugyanis, hogy szándékai radikálisok. Tetteivel ellentétben, beszéde gyakran nemcsak határozott ("Így beszéljetek inkább: az igen igen, a nem nem" – Mt 5,37), hanem kimondottan heves. "Könnyebb a tevének átmenni a tű fokán... Ha a jobb kezed visz bűnbe, vágd le..." Ha Jézus esetében nem kívánunk erőszakról beszélni, legalább azt elismerjük, hogy szélsőséges.
A hegyi beszéd, az erőszakmentességnek ez a chartája ("Én pedig azt mondom nektek, ne álljatok ellent a gonosznak" – Mt 5,39) minden képzeletet felülmúl. Az evangéliumok pedig arról tanúskodnak, hogy a bűnösök kényszerítik Jézusra a keresztet, amelyet ugyanakkor ő maga szabadon választ. A Messiás – engedelmességből az iránt, aki őt küldte – önként enged a közösségi erőszaknak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése