Újévi ajándékként kaptam Robitól P. Coelho: A zarándoklat c. könyvét. Egyik helyen hivatkozik a Senki sem sziget... gondolatra, majd kifejti, hogy a harcaink megvívásához "segítségre van szükségünk. Szükségünk van barátokra, és amikor a barátok nincsenek kéznél, a magányt kell fő fegyverünkké átalakítanunk... Anélkül, hogy megértenénk, hogy mindenre és mindenkire szükségünk van, öntelt harcosok leszünk."
Bárki belügye engem is érint. Ha a barátom élete hever darabokban, az az én fájdalmam és feladatom is egyben. Szokták mondani, hogy amikor egy csecsemő leejti a csörgőjét, abba a Szíriusz is beleremeg, csak földi műszereinkkel ez a változás még nehezen mutatható ki. A tökéletességért folytatott tevékenységünkben be kell várnunk egymást. Nem lehetek kész és elégedett, amíg a társaim élete is be nem érkezett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése