Borítékolom... nehéz időkre

Tegnap késő este indultam haza, a 220-as busz éppen benn állt. Hirtelen egy korábbi tanítványom ugrott elém, aki már nem dolgozik az OTP-ben. Kb. 3 éve járt az egyik alapcsoportomban. Amióta trénerkedem, az utolsó közös napunkon minden kollégámnak adok egy lezárt borítékot, azzal a felszólítással, hogy csak akkor bontsák ki, ha az életük egy reménytelen szakaszba kerül, amikor nem látnak már semmi megoldást. Kriszti kedvesen megjegyezte, hogy otthon őrzi a neki szánt levelet. Voltak már nehéz helyzetek, mégsem bontotta fel eddig. Átmelegedett a szívem. Úgy örülök, hogy éveken át lehet hatása egy-egy gesztusnak.