Két gyerekjátszmának az a közös vonása, hogy a megengedhető viselkedés határait próbálja kitapogatni. Az "ÚGYSEM MERSZ MEGÜTNI!" szülője abból indul ki, hogy sosem árt korlátozni a gyereket, úgyis valami rosszaságot forgat a fejében. A "BÜNTESS MEG!" szülője viszont mindenáron hinni akar gyereke jó szándékában. A megbotránkoztató viselkedés mögött is az okot és az orvoslás módját kutatja. Szomorúságának és tehetetlenségének megoldását a gyerektől várja... reakciójából végül nemcsak a durvaság hiányzik, hanem a biztonságot adó erő is. Mindenáron igyekszik a gyerek belátására és önfegyelmére építeni. A háttérben leggyakrabban az a vágya bujkál, hogy gyerekéből konfliktus nélkül nevelhessen alkalmazkodó embert...
Ennek az elvárásnak kétszeresen nehéz eleget tenni. Egyrészt az önfegyelem, az önkorlátozás olyan nagy feladat, amelyre a gyerekek csak fokozatosan válnak képessé. Mindig könnyebb külső, mint belső parancsra lemondani valamiről. Egyedül, saját erőből ellenállni minden kísértésnek: gyerekkorban nagy lelkiismereti teher.
Másrészt a szülő feltétel nélküli hite a gyerekben azt a hamis látszatot kelti, mintha a felnőtt valóban nem tudna rosszaságot vagy rossz szándékot feltételezni gyerekéről... Ha a szülő ezt nem hajlandó észrevenni - pontosabban: jelezni, hogy észrevette -, akkor a gyerekben egyre nő a bűntudat, [hogy "Becsapom aput, anyut...!"].
A lelepleződés és büntetés vágya egyre nő. (Erre a pszichés igényre épül a gyónás évezredes kultusza, mely nem véletlenül érinti a gondolatban elkövetett bűnöket is: ezek okozzák a legnagyobb bűntudatot és hajlamosítanak leginkább a tudattalan önbüntetésre. Ez alól mentesít a gyónás.) ... A gyerek egyre szélsőségesebb viselkedéssel igyekszik elérni célját: vegyétek már észre, hogy én rossz vagyok, nagyon rossz! Már nem megértésre, hanem megtisztulásra vágyik. El akarja mondani vétkeit, anélkül, hogy azokat kicsinyítenék. Látni és tapintani akarja a kívülről megszabott határokat. Enélkül nem tud tájékozódni. Segítség, amit kér.
Ha az "ÚGYSEM MERSZ MEGÜTNI!"-t játszó gyerek kérdése azt fürkészi, hogy hol van most éppen a határ, akkor a "BÜNTESS MEG!"-gyerek kérdése így fogalmazható meg: "Hát hol van már végre a határ?!"
A mai Izmael klub előtt különös aktualitása van ezeknek a soroknak. Miért tartjuk fenn a büntető-szabályozó Isten archetípusát? Az autonómia elől bujkálunk, amikor nem vállaljuk be a döntés szabadságával járó kételyt? ("Valaki mondja már meg végre, mi a jó és mi a rossz!")
Izmaelita alaptétel, hogy a bukásunk egyik oka (egyben kitapintható bizonyítéka is) az a téveszménk, miszerint elvehetjük - és el is vettük - az istenek kezéből a jó és rossz tudásának képességét. Hogy a világ leírható két színnel (fekete-fehér). Hogy van univerzális és nem mellesleg totális igazság (az élet egyetlen helyes útja), ami természetesen kötelez. Ennek megállapítása és betartatása viszont gyanús körülmények között rendre azonos személyek hatáskörébe kerül. A hatalom, a kormányzat, a vallási potentátok, az önként választott guruk kezébe. Sok-sok óriás apu-anyu dönthet helyettünk és értünk. Csak hátra kell dőlni a fotelben!
Alternatíva: keresd meg a határt, a te határodat, mielőtt valaki kijelölné azt számodra. Mert akkortól már nem lesz módod tovább keresni (kizárólag az ő akaratát KELL majd követned).
1 megjegyzés:
Koszi, ez is nagyon aktualis. Nalunk ugyan a buntess meg vagy uss meg vagy barmi a ketto kozott meg korai, de nagyon sokat gondolkozom azon, hogy hogyan lesz majd. Na jo, irgalmatran rossz a kolyok, de csak azert, mert egy honapos sincs a kisteso, probalja lereagalni, mi meg probaljuk megtanulni, hogy mi volna a legjobb. En pedig imadom amikor rossz, de nem mondom meg neki. Pont olyan mint apja volt... Jot irtal, jokor irtad.
Megjegyzés küldése