Csont ez

A mai edzés után felmásztam az éttermekhez. A kínai lányok már zárták a rácsot, a török kebab étkezdében még forgott a nyárs. Az égett hús szaga olyan vonzó volt, vadságot és életet jelentett.

Falatozás közben eszembe jutottak a téli disznóvágások. Apám jól átpirította a fület gázperzselővel és mikor már ropogósra égett, vágott a vékony részéből nekem. Van ebben valami szépség a ragadozó énünkből. A nagyszüleimnél is hasonló volt a protokoll. Hét szilvafa helyett nekem hét nagymama jutott, a két vér szerinti felmenő mellett nagypapám unokanővérei is. A régi családi portát felparcellázták, így egymás mellet sorakoztak a nagyszülők házai, kivéve Vince mamámat. Ő a falu közepén élt alkoholista férjével és fiával, egy csodavilágban. Varrónőként mindig volt egy-két - gyerekszemmel nagyon értékes -, szabásból lehullott szövetdarabja, csillogó gombjai. Egy elvarázsolt kastély, aztismondhatnám.

Amikor pár évesen nem bírtam el a porcos füllel, ezekkel a szavakkal reklamáltam nála: "Csont ez Vince mamám, hiába rágom..." Még kamaszkoromban is nevetve, könnyes szemmel emlegette ezt a mondatot.

Ma este egyedül ültem a vendéglő közepén, és arra gondoltam, hogy csont ez az élet, hiába...