2010. május 15., szombat

Esőisten sirat

Ma volt az első komoly protagonista játékom. Az egész délelőttöt kitöltötte. Senkinek nem hittem volna el, ha előre megmondja, hogy pillanatok alatt szűnni nem akaró sírás jön rám a halott apámmal beszélgetve, vagy egy gyerekkori élmény megjelenítésekor. Valahogy ma lettem igazán csoporttag, a történetemet még hatan végigbőgték velem.

Jó, hogy esik. Az arcom olyan természetes lehet ebben a megvilágításban...

1 megjegyzés:

Mattia írta...

Noha nem ugyanaz, mint drámacsoportban, de... egyszer szívesen meghallgatnám a történetedet. (Lehet, hogy lenne sharingem is.) (Lehet? Tuti.)