Ma volt az első komoly protagonista játékom. Az egész délelőttöt kitöltötte. Senkinek nem hittem volna el, ha előre megmondja, hogy pillanatok alatt szűnni nem akaró sírás jön rám a halott apámmal beszélgetve, vagy egy gyerekkori élmény megjelenítésekor. Valahogy ma lettem igazán csoporttag, a történetemet még hatan végigbőgték velem.
Jó, hogy esik. Az arcom olyan természetes lehet ebben a megvilágításban...
1 megjegyzés:
Noha nem ugyanaz, mint drámacsoportban, de... egyszer szívesen meghallgatnám a történetedet. (Lehet, hogy lenne sharingem is.) (Lehet? Tuti.)
Megjegyzés küldése