Tisztelt Püspökök!
Joseph Ratzinger, most XVI. Benedek, és én voltunk 1962 és 1965 között a zsinat legfiatalabb teológusai. Most mi vagyunk a két legidősebbek és az egyetlenek, akik még aktívak. Saját teológiai munkásságomat mindig az Egyházért végzett szolgálatnak tekintettem. Ezért fordulok most, Benedek pápa hivatalba lépésének ötödik évfordulóján egy nyílt levélben Önökhöz, ezt, a mi egyházunk iránti aggodalomban teszem, mely a legmélyebb bizalmi válságát éli most a reformáció óta. Nem áll más lehetőség rendelkezésemre, hogy Önökhöz forduljak.
Nagyra értékeltem, amikor Benedek pápa engem, kritikusát, rögtön hivatalba lépése után, négyórás beszélgetésre invitált, mely barátságos légkörben zajlott le. Ez a találkozás akkor azt a reményt ébresztette bennem, hogy Joseph Ratzinger, korábbi kollégám a tübingeni egyetemen, mégis csak meg fogja találni az utat az Egyház további megújulásához és az ökumenikus megegyezéshez a II. Vatikáni Zsinat szellemében.
Elszalasztott lehetőségek
De sajnos e reményem és oly sok elkötelezett katolikus nő és katolikus férfi reménye nem vált valóra, és ezt én Benedek pápával levélváltásainkban több ízben is tudattam. Kétségtelen, hogy mindennapi pápai kötelezettségeit lelkiismeretesen elvégezte, és számunkra három hasznos enciklikát ajándékozott a hitről, a reményről és a szeretetről.
Mindazonáltal ami korunk nagy kihívásait illeti, úgy pontifikátusa egyre inkább az elszalasztott lehetőségek és nem a kihasznált esélyek pápaságának bizonyul.
– Az evangélikus egyházakhoz való közeledés elmulasztása: Ezek – szerinte – eredeti értelemben egyáltalán nem egyházak, ezért nem lehetséges hivatalaik elismerése és a közös Úrvacsora-ünnep.
– A zsidókkal való tartós megegyezés elmulasztása: A pápa újra bevezet egy zsinat-előtti könyörgést a zsidók megvilágosulására, és visszavesz az Egyházba hírhedt antiszemita szakadár püspököket, szorgalmazza XII. Pius szentté-avatását, és a zsidóságot, csak mint a kereszténység történelmi gyökerét veszi komolyan és nem mint egy most is létező, saját üdvözülési úttal rendelkező hitközösséget. A zsidók felháborodása világszerte Benedek házi prédikátora miatt a pápai nagypénteki liturgián, aki a pápa elleni kritikát az antiszemita uszítással hasonlítja össze.
– A muzulmánokkal való bizalomteljes párbeszéd elmulasztása: Tipikus erre Benedek regensburgi beszéde, melyben ő, rossz tanácsot követve, az iszlámot mint az erőszak és az embertelenség vallását figurázta ki, és ezzel a muzulmánok között hosszantartó bizalmatlanságot idézett elő.
– Latin-Amerika gyarmatosított őslakosaival való kibékülés elmulasztása: A pápa komolyan azt állítja, hogy ezek az európai hódítóik vallására "vágytak".
Az AIDS ellen küzdelem
– Az afrikai népek megsegítésének elmulasztása: A túlnépesedés elleni küzdelemben a fogamzásgátlás helyeslésével, és az AIDS elleni harcban a kondomok engedélyezésével.
– A modern tudományokkal való békekötés elmulasztása: Az evolúció elméletének egyértelmű elfogadásával és az új kutatási területek, mint például az őssejt-kutatás differenciált helyeslésével, üdvözlésével.
A II. Vatikáni Zsinat szellemisége
– Annak elmulasztása, hogy a II. Vatikáni Zsinat szellemisége végre a Vatikánban is a katolikus Egyház iránytűjévé váljon és a zsinat reformjait előrevigyék.
Ez az utolsó pont, tisztelt Püspökök, különösen súlyos. Ez a pápa újra és újra relativizálja a zsinat szövegeit és a zsinati atyák szellemiségével szemben azokat hátrafelé interpretálja. Sőt, kifejezetten szembehelyezkedik az ökumenikus zsinattal, amely pedig a katolikus egyházjog szerint a katolikus Egyház legmagasabb tekintélyét testesíti meg.
– A tradicionalista Pius Közösség katolikus Egyházon kívül, illegálisan felszentelt püspökeit, akik a zsinat központi pontjait elutasítják, előfeltételek nélkül vette vissza az Egyházba.
– Minden eszközzel segíti a középkori tridenti misét, sőt az Eucharisztiát alkalomadtán maga is latinul, a népnek háttal ünnepli.
– Nem realizálja a hivatalos ökumenikus dokumentumokban (ARCIC) felvázolt megegyezést az anglikán egyházzal, hanem megpróbál nős anglikán egyháziakat a cölibátus-kötelezettségről való lemondással a római-katolikus Egyházba csábítani.
– Zsinat-ellenes fő-hivatalnokok (államtitkárság, liturgikus kongregáció stb.) és világszerte reakciós püspökök kinevezésével az Egyházban az anti-zsinati erőket erősítette.
A restaurációs politika meghiúsulása
XVI. Benedek pápa láthatóan egyre inkább eltávolodik az egyházi nép többségétől, mely egyébként is egyre kevésbé törődik Rómával és legjobb esetben is csak a helyi közösséggel és a helyi püspökkel azonosul. Tudom, hogy Önök közül is sokan szenvednek emiatt: a pápát anti-zsinati politikájában a római kúria teljes egészében támogatja, mely megpróbálja a püspöki karban és az egyházban megfogalmazódó bírálatot elfojtani és magát a bírálókat minden eszközzel diszkreditálni.
Rómában a barokk pompa újbóli alkalmazásával és média-hatásos megnyilatkozásokkal próbálnak egy abszolutisztikus "Krisztus Helytartójával" egy erős Egyházat demonstrálni, aki a törvényhozó, a végrehajtó és az ítélkező hatalmat a kezében egyesíti.
De Benedek restaurációs politikája megbukott. Összes fellépése, utazása és dokumentuma együttesen sem volt képes a legtöbb katolikus véleményét a vitás kérdésekben, különösen a szexuális erkölcs terén, a római doktrína szellemében megváltoztatni. Még maguk a pápai ifjúsági találkozók, melyekre főleg a konzervatív karizmatikus csoportok látogatnak el, sem voltak képesek se az egyházból való kilépések számát megfékezni, se papi hivatásokat ébreszteni.
Cserbenhagyva
Pont Önök, mint püspökök bánják a legjobban: a zsinat óta papok tízezrei hagyták el hivatásukat, mindenekelőtt a cölibátus-törvény miatt. A papok, de a szerzetesek, szerzetesnők és laikus barátok utánpótlása is mind minőségi, mind mennyiségi szempontból lecsökkent. A klérusban, és annak éppen a legaktívabb tagjai között rezignáció és frusztráció hatalmasodott el.
Sokan érzik úgy, hogy bajukban cserben hagyták őket, és szenvednek az egyházban. Az Önök egyházmegyéinek többségében így lehet ez: egyre több az üres templom, a papszeminárium, a plébánia. Némely országban paphiány miatt összevonják a plébániákat, gyakran akaratuk ellenére hatalmas „lelkipásztori egységekbe” tömörítik őket, melyekben a kevés pap tökéletesen túl van terhelve, és amivel az egyházi reform csak látszatra megy végbe.
És most e sok válságszerű jelenséghez még égbekiáltó botrányok is társulnak: mindenekelőtt egyháziak által gyermekek és ifjak ezrei ellen elkövetett visszaélések az Egyesült Államokban, Írországban, Németországban és más országokban – mindez összekapcsolva egy soha nem létezett vezetői és bizalmi válsággal.
Nem szabad hallgatni
Nem szabad elhallgatni, hogy a klerikusok által elkövetett szexuális bűntettek világszerte hatályba léptetett eltussoló szisztémáját Ratzinger bíboros római hittani kongregációja (1981-2005) irányította, és ahol már II. János Pál alatt az ilyen eseteket a legszigorúbb titoktartás mellett gyűjtötték össze.
Ratzinger még 2001. május 18-án is ünnepélyes iratot küldött minden püspöknek a súlyosabb vétségekről ("Epistula de delictis gravioribus"). Ebben a visszaélési ügyeket a "Secretum Pontificum" alá helyezték, melyek megsértése komoly egyházi büntetést vonhat maga után. Ezért az akkori prefektustól és mostani pápától jogosan várnak el sokan egy személyes "Mea culpa"-t. De sajnos ő az alkalmat ennek megtételére a nagyhéten elszalasztotta. E bocsánatkérés helyett inkább ártatlanságát igazoltatta a bíboros-dékánnal a húsvétvasárnapi "urbi et orbi" áldás előtt.
Mind ezen botrányok következménye a katolikus Egyház tekintélye szempontjából megsemmisítő. Ezt időközben már magas rangú hivatalviselők is elismerték. Számtalan feddhetetlen és mélyen elkötelezett lelkipásztor és ifjúsági nevelő szenved az általánosított gyanúsítgatás miatt.
Önöknek, tisztelt püspökök, fel kell tenniük a kérdést, vajon mi legyen a jövőben egyházunkkal és az Önök egyházmegyéjével. De nem reform-programot szeretnék Önöknek felvázolni, hiszen ezt a zsinat előtt és után már többször megtettem.
Az írás második fele még nincs lefordítva.
Hans Küng 1928-ban született Svájcban. 1948-tól 1957-ig a pápai Gregoriana egyetemen tanult filozófiát és teológiát, majd tanulmányait a párizsi Sorbonne egyetemen és a párizsi Katolikus Intézetben folytatta. 1954-ben szentelték pappá a bázeli egyházmegyében. 1960-ban meghívták a németországi Tübingenbe, az Eberhard Karl egyetem katolikus-teológiai fakultására professzornak. 1962-től 1965-ig peritusa volt a zsinat egyik meghívott teológusának, Rottenburg püspökének, Carl Joseph Leiprecht püspöknek. A tübingeni egyetemen 1963-1980-ig a dogmatika és az ökumenikus teológia professzora volt, valamint az ökumenikus kutatás intézetének igazgatója. Az ő tanácsára hagyta ott 1966-ban Joseph Ratzinger a münsteri Wilhelms-Egyetemet, és lett Tübingenben a katolikus dogmatika professzora. Kettőjük barátságában a törés az 1968-as diák-lázadások idején következett be. Miután Küng könyveiben és a médiában nyíltan szembefordult az Egyház tanításával és több dogmát is tagadott, a Vatikán 1979-ben úgy döntött, hogy Küng nem számít többé római-katolikus teológusnak. A német püspöki konferencia 1979 decemberében megvonta tőle a katolikus oktatói engedélyt (Missio canonica). Ezért Küng 1980-től nyugalomba vonulásáig az egyetem "fakultásoktól független" professzoraként működött tovább.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése